Ausztrália - Sydney és Carins környéke



Az Operaház előtt

Hat óra alatt értünk Ausztráliába, Sydney-ben lényegesen hűvösebb időjárás fogadott, mint amit magunk mögött hagytunk Indonéziában. Valójában nem volt hideg, de fáztam, mert hozzászoktam a meleghez az elmúlt hetekben. Nadrágvásárlással kellett kezdeni, mert három hete ronggyá szakadt rajtam a régi, amit már előzőleg is többször próbáltam megvarrni. Menthetetlen volt, kendőt terítettem magam köré Ubudban, mert mindenem kilátszott belőle, amikor végighasadt a város központjában. Eddig 35 fokban a tengerparton nem hiányzott, de Sydney-ben este a 10 fokban kocogtak a fogaim. Találtunk szállást is, ott olcsónak számított, de mi majdnem hanyatt borultunk tőle. Fürdő nélküli, emeletes ágyas dormba költöztünk, viszont hatalmas előnye, hogy bármeddig megőrzik az egyik nagy táskánkat ingyen, míg máshol naponta úgy 800 forintnak megfelelő összegért vállalták volna. Átfutott bennem, hogy ennyi pénzért, amibe itt a lehető legegyszerűbb szoba került, Indonéziában szebb szállást, egész napi finom főtt ételt, friss gyümölcsleveket és két búvárkodást kaptunk. Hát nem mindegy… Hirtelen megint belecsöppentünk egy nagyvárosba, ahol az emberek távolságtartóbbak, Ázsia után furcsa ezzel szembesülni. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha Pest közönyösségébe tértem volna vissza, ez a környezet már igazán hasonló az otthonihoz, meg is ijedtem kicsit az ürességtől, ami hirtelen hatalmába kerített. Kettősségek kavarognak bennem a hazatéréssel kapcsolatban, egyrészt várom már a családdal és barátokkal való találkozást, hogy a kutyáinkat megdögönyözzem, a házunkba belépve újra érezzem a fenyőfa illatát és elheveredjek a nappaliban. Másrészt annyira sűrű és feldobott életet élünk most, hogy tartok egy kicsit a hétköznapoktól és a hazai mentalitással való szembesüléstől. Az idő múlása rohamos, igyekszem minden percet teljes egészében átélni, de azért őszintén megvallva vannak hangulat ingadozásaim. Azt hiszem kellőképpen lelassultam, lenyugodtam, sokszor csak úgy elmosolygok a magam kis világában és élvezem a napsugarat, a hűsítő szellőt, az óceán színeit, a fákon csicsergő madarakat, az életvidám emberek közvetlenségét, de mindezt ezernyi folyamatos élménnyel fűszerezve.



Kilátás a Kikötő hídról



Szerencsére itt Ausztráliában nem pörög úgy mindenki mint otthon, így könnyű átvenni a ritmust. Sydneyben egy napot töltöttünk, körülnéztünk a központban, lefotóztuk a híres Operaházat, egy koreai sráccal megkerestük a Kikötő hídra felvezető furfangos utat és a botanikus kertet érintve visszakanyarodtunk a szállásra, mert másnap reggel már repültünk is tovább Cairns-be, a Nagy Korallzátonyhoz.



Tipikus ausztrál ház Cairns-ben



Talegallatyúk a Cairns melletti erdőkben



Itt sikerült egy nagyon barátságos és viszonylag olcsó szállást találnunk. Egy hatágyas szobába költöztünk, de mázlinkra csak ketten laktunk benne, mert ebben az egy épületben nincs forró víz a fürdőben, csak langyos, a többiek pedig reklamáltak miatta. Őket áttelepítették az érkezésünk napján egy másik helyre, de mivel hónapok óta nem használtunk meleg vizet nekünk igazán fel sem tűnt, csak amikor újságolták a srácok távozásuk okát. Szóval szereztünk egy egész házat. Reggel müzlit, esténként ingyen menzakaját osztottak, szólt a rockzene, sok a fiatal, olyan mint egy sulis tábor, a nyertes röplabda csapat is sört nyert a hostel kontójára. Első két nap csak a városban császkáltunk, nagyon barátságos, a tengerparton sok a sportolási lehetőség, találtunk egy mászófalat is. Vannak különféle edzőgépek, medence homokos parttal és talajjal, futó és biciklis út, standröplabda pálya, skatepark a deszkásoknak és BMX-eseknek, sütögető helyek és hatalmas füves placcok a közös tornákhoz és fitnesshez; mindez díjmentesen. Rengeteg erdei séta kínálkozik, tele különleges madárral, a talegallatyúkok szinte a lábunk mellől csipegették az elemózsiát.



Fitzroy sziget



Harmadik reggel a Fitzroy szigetre kompoztunk, hófehér homok és megkövesedett koralldarabkák szegélyezik a partot, vulkanikus kőtömbök hevernek elszórva az óceánban és az erdő belsejében is. A sznorkelezés nem volt túl érdekfeszítő, mert a víz opálossága végett egy méternél nem volt több a látótávolság, itt még valószínű érvényesülnek az édesvízi folyótorkolatok.

 

A partot megkövesedett koralldarabkák szegélyezik



Séta a szigeten



A part és a trópusi dzsungel annál megkapóbbnak bizonyult, színes madarak, kisebb-nagyobb gyíkok, köztük a „yellow spotted monitor”, aki elérheti a 120 centimétert is. Képes két lábon ágaskodva a faroktövén megtámaszkodni és emlősök híján ő a csúcsragadozó, a sűrű növénytakaró miatt pedig szinte félhomályban bandukoltunk az egyébként napsütéses déli órákban.



Részlet a Nagy Korallzátonyról



Megölt volna a kíváncsiság, ha kihagyjuk a Nagy Korallzátonynál való búvárkodást, így beneveztünk két napra. Hatalmas élmény volt számunkra a világ legnagyobb korallzátonyánál merülni, bár összességében az indonéz szigetvilág mélyebb nyomot hagyott bennünk. Sokkal családiasabbnak és barátságosabbnak éreztük Balin, Gili szigeteken, vagy Komodón a búvárkodást, itt Ausztráliában nagyüzemben szállítják a tömeget a különböző pontokhoz, semmi személyesség nem kapcsolódik hozzá. Ebédnél a svédasztalnál tülekedett nagyjából ötven ember, utána a fele kidobta a taccsot a zacskókba. Hangosbemondón tájékoztattak mikor mit kell csinálni,persze mindent időre, egységesen 40 percet töltöttünk a víz alatt, nem számított, hogy maradt még száz bár a palackban meg az sem, hogy a merülések közti kevés szünet miatt sípolt a computer. Ez azért nem ugyanaz, mint amikor Komodón a hajóskapitány felesége által ramadánra készített házi sütit ettük és összesen öten úszkáltunk a vízben. Engem eléggé zavart a tumultus, gondolom a tenger lakóit pedig különösen. Olyan lehet ez, mint amikor beállít hozzád egy sereg váratlan vendég és egy részük még meg is tapogat csak úgy kíváncsiságból,az izgága kisgyerekek meg levernek ezt-azt a polcról. A látvány persze kárpótolt a kellemetlenségekért, láttunk ember nagyságú napóleon halakat, teknősöket, cápákat, népes halrajokat és a korallok sokfélesége is egyedülálló.

 

Kár lett volna kihagyni a világ legnagyobb korallzátonyát

Képek a Nagy Korallzátonyról:

 

Elis Beach

A következő két napban autót béreltünk és körülnéztünk Cairns környékén. A város fekvése nagyon szerencsés, mert viszonylag kis távolságokat megtéve gyönyörű tájakon tudtunk barangolni. Észak felé tartva az Elis Beach-en megálltunk szunyókálni kicsit, homokos, pálmafákkal övezett partja végtelenül nyugodt volt, talán tíz embert számoltam a területen, ameddig a meleg levegő vibráló párája engedett ellátni a messzeségbe.  Itt már nem lehetett panaszunk a zsúfoltságra, gyorsan el is bóbiskoltunk. Azon gondolkodtunk vajon mitől vagyunk ennyire fáradtak és mikor múlik el, de arra jutottunk, hogy csak otthon. Igazából egy helyen sem állapodtunk meg túl hosszú időre, folyamatosan változik minden körülöttünk és valószínű kimerültünk kicsit.



Mossman folyó



Ezután a Daintree Nemzeti Park felé indultunk baloldalon az esőerdő, jobb kéz felöl pedig a tenger hullámai szegélyezték az utat. A jól kiépített kiránduló ösvényen tettünk egy laza sétát a Mossman szurdokban, a folyó kristálytiszta zöld vize kanyargott a lekerített fehér kövek között. A növényzet annyira sűrű, hogy olyan érzésem támadt, mintha ránk esteledett volna. Az élővilág is gazdag, egyik kedvencem az erdei sárkányagáma, ami egy fa törzséről figyelt mozdulatlanul minket.



Sárkányagáma



Naplemente valahol Mossman és Atherton között



Ezután úgy döntöttünk, hogy eredeti tervünkkel ellentétben dél felé folytatjuk az utunkat és valahol megállunk aludni még sötétedés előtt. A sok kenguru miatt nem igazán javasolt éjjel vezetni, sajnos sokat láttunk az út szélén kiterülve. Megálltunk egy parkolóban Atherton szélén, találtunk mosdót, vizet, asztalokat, padokat, sütögető helyet, tökéletesnek bizonyult éjszakára. Együtt vacsoráztunk egy francia és egy olasz sráccal, ők már egy hete ott „csöveztek”, várták a dinnyeszezon kezdetét, hogy elkezdhessenek dolgozni. Mesélték, hogy az uszodába vagy a kempingbe járnak fürdeni, amikor a porta már bezár, mert ott van meleg víz, napközben pedig a könyvtárban ütik el az időt, maga a város kicsi, nem sok lehetőséget kínál. Farmokon keresnek munkát, időközben nyaralgatnak, így járják az országot már második éve. Milyen furcsa, hogy legtöbb ember elvágyik otthonról és más országokra kíváncsi, sokan a boldogulást is könnyebbnek érzik máshol. A világ minden tájáról jönnek Ausztráliába dolgozni, hogy itt élhessenek, a helyiek pedig lassan belakják Balit, nekik az tetszik jobban. Eszembe jutott egy kurd srác, akivel Pest mellett Érden beszélgettem egy büfében. Amikor kérdeztem tőle miért költözött pont hozzánk a hazájából, azt válaszolta, tudod ami az egyik embernek néha a pokol, a másik számára a paradicsomot jelenti. Hát igen, minden viszonyítás kérdése. Látva ennyi féle kultúrát és életet úgy gondolom, hogy Magyarország egyáltalán nem rossz hely, sok minden nálunk is csak a hozzáálláson, szemléleten múlik. Vannak persze olyan dolgok, amik jobban tetszettek máshol és egy percig sem lennék megijedve, ha idegen országban kéne laknom, bár sehol sincs kolbászból a kerítés, mindenhol vannak kompromisszumok. Eddig számomra Ázsia viszi a pálmát, Thaiföld és Indonézia különösen magával ragadó hangulattal bír. 

Barrine-tó



Atherton környékén autóztunk



Atti zsibbadtan ébredt a kocsiban, én jól aludtam, bár kisebb vagyok, így jobban elfértem. Reggeli után a Tinaroo, az Euramoo és a Barrine tavat jártuk körül, elheveredtünk a nagy melegben kicsit és megálltunk egy  hatalmas 500 év körüli fügefánál is, a gyökérzete keresztbe-kasul tekereg az ég felé sok élőlénynek adva otthont, 48 méter magas és 24 ember sem érné körbe. Estére értünk vissza Cairns-be, másnap reggel pedig repülőre szálltunk Darwin felé északra.



Tinaroo-tóban kiszáradt fák ácsorognak



Atti a fügefán





A hatalmas fügefa



Lembongan sziget (Bali), utolsó napjaink Indonéziában



Lembongan fő utcája



Balira visszaérve ezúttal csak egy éjszakát akartunk ott tölteni, hogy vízumunkat meghosszabbítsuk, előzőleg nem sikerült, mert a ramadán miatt zárva volt a hivatal. Újra szerencsét próbáltunk, végül nem is érdemes szót fecsérelni rá, de úgy döntöttünk, hogy inkább kifizetjük a reptéri bírságot. Minél előbb szerettünk volna Lembongan szigetre érni és a hátralévő pár napban búvárkodni. Néhány elintéznivaló után Sanurba mentünk, hogy megvegyük a hajójegyet másnap reggelre. Ez a város sokkal csendesebb, mint Kuta, kellemesebb estét töltöttünk itt, mint a nagy nyüzsgésben. Betévedtünk egy fodrászatba, jó ideje tervezek már egy hajfestéssel, de eddig még nem találtam olyan helyet, ahol tartottak világos festéket. Sajnos itt sem, de annyiban csoda történt, hogy Atti végre beült a székbe… Mielőtt bárki is felugrana most a helyéről közlöm, a szakálla változatlanul maradt, a haján igazítottak kicsit. Helyi gyorshajóval érkeztünk Lembongan-ra, az utolsó pillanatban egy kislány végighányta Atti lábát, de úgyis térdig gázoltunk az óceánban ahol kiszálltunk, úgyhogy az mindjárt le is mosta róla. Nekem sikerült pont egy gödörbe lépnem, így nálam derékig ért a víz. Itt ez nem újság, mert a part közelében áll meg mindenféle vízi alkalmatosság és onnan kell kiballagni, sokszor megesik az ilyen. 



Fűkosarakba gyűjtik az algát



Hamar szereztünk egy robogót és felderítettük a terepet, széteső félben lévő motorunk viszonylag jól bírta a megpróbáltatásokat. Egy kis fahídon keresztül átnéztünk a szomszédos Ceningan szigetre, a lécek kicsit rozogának látszottak, némelyik elcsúszkált a helyéről, de egyébként teljesen jól szuperált. A lakosság java része a tengeri algák kitermeléséből él, a kozmetikai iparban jól fizetnek érte, bár úgy vettem ki, nem nekik. A zöld a legjobb minőségű, viszont szárítva, kilójáért is csak száz forint körül kapnak érte, a sárga pedig fele áron megy el. Mire késztermék formájában a végső fogyasztókhoz kerül, sokan keresnek rajta, de hát így van ez minden mással is.



A lakosság nagy része az algákból él



Ameddig a szem ellát felparcellázták a vizet és nagy, szellős kosarakba gyűjtik a növényt belőle. Utána a parton egy zsákszerű anyagra kiterítik és szárítják, jellegzetes szaga mindenfelé terjeng a levegőben, szerintem nem kifejezetten büdös, csak érdekes. Ahogy a mangrove erdő felé haladtunk sok helybélivel találkoztunk, akik a tengerparti kunyhók előtt, közösen üldögélve az algát válogatták. Betértünk egy családias étterembe és azon kívül, hogy degeszre ettük magunkat grillezett friss tonhalból, összebarátkoztunk az ottaniakkal és megbeszéltük, hogy éjjel kimegyünk velünk szigonyos horgászatra. 

Sárkányeregetés a mangrovék között



A gyerekek már megjöttek az iskolából, sárkányt eregettek, jó darabig nézegettem, hogy csinálják. Egyszer csak a legkisebb sírva fakadt, a nagyobbak nem engedték érvényesülni, majd pityeregve szaladt a szülőkhöz, de szegényke elbotlott az út közepén henyélő majomban, az úgy megijedt, hogy utánakapott a kicsinek, aki azzal a lendülettel hasra esett a porban. Akkor volt ám igazi sírás! Gyorsan elköszöntünk, mert a naplementét nem akartuk kihagyni és Lembongan nyugati oldalára motoroztunk.



Atti boldogan mutatta újabb zsákmányát



Az utak nagyon ramatyak, tele ökölnyi kövekkel, huppanókkal, gödrökkel, kezdett is elég lenni aznapra belőle. Időben lefeküdtünk aludni, mert éjjel három órára beszéltük meg a találkozót Prema-val és Made-val, akik amúgy sógorok, ők szokták a halat kifogni, az asszonyok pedig az éttermükben megsütik. Azért kellett az éjszaka kellős közepén indulni, hogy a holdvilág eltűnjön, egyébként a halak gyorsan kiszúrják az embert és elillannak. Attinak is hoztak szigonyt meg lámpát, majd a korom sötétben elindultunk a csónakkal. Ahogy a ladik oldalán felfröcskölődött a víz, milliónyi plankton foszforeszkálását láttuk, gyönyörű látványt nyújtottak a csendes víztükrön fénylő csillagokkal.



Atti és Prema a horgászat után



Atti és Prema becsobbantak, mi Made-val kintről figyeltük őket. Rövid időn belül felváltva dobálták a zsákmányt a teknő belsejébe, úgy láttam mindketten élvezettel csinálták, 8-10 méterre kellett leúszni a lövéshez. Én már kicsit untam a banánt, pláne, hogy a papucsomban is úszott a csónakba hajigált halak leve, de Atti minden fogás után akkora boldogsággal bukkant fel, hogy mosolyognom kellett. Hat óra körül, amint elkezdett világosodni, visszamentünk a házhoz, kipakoltunk, megreggeliztünk majd visszazötyögtünk a faluba a búvárbázisra.



Bárcsak sose fogyna el a levegőm :-)



Kettőt merültünk Penida sziget mellett a korallok sűrűjében, szép egészségesek és színesek ezen a területen. Az egész élővilág nagyon gazdag, ahogy az áramlattal utaztunk ezernyi apró halacska kavalkádja vett körül bennünket. Az óceán hideg áramlatai miatt helyenként elég hűvösnek éreztem a vizet, vacogtam mire befejeztük a búvárkodást. Ebédre visszamentünk a mangrovékhoz a családhoz, akikkel hajnalban horgásztunk, meghívtak bennünket grillezésre és jó pár igazi friss jacket halat faltunk be közösen.



Premával és kisfiával a közös vacsoránál



Ceningan sziget óriási hullámai



Délután még felderítettünk néhány partszakaszt, lélegzetelállító hullámok csapkodtak dübörögve 10-15 méter magasra a sziklákon, majd vízesésként hömpölyögtek vissza az óceánba a habok közé. A vízpárában a naplemente fényei mindent vörösessé és fátyolossá változtattak, egy nyugodt, homokos öbölből vártuk, hogy a horizont elnyelje az utolsó sugarait.



Naplemente Lembonganon (Sunset Beach)



Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem, akkor tűnt csak fel, hogy előző nap alig aludtunk valamit. Korán indultunk az újabb búvártúrára, kértem egy vastagabb neoprén ruhát, hogy a didergés és remegés miatt ne szippantsak ki túl hamar minden levegőt a palackból. Aznap mola molák reményében a Crystal Bay-nél merültünk, de sajnos nem találkoztunk velük, pedig nagyon kíváncsiak voltunk rájuk.



Attihoz majdnem hozzáért a manta, amikor készítette a képet



Második helyszínnek a Manta pontot választottuk, ez eloszlatta minden csalódottságunkat, huszonöt hatalmas rájával hozott össze a sors bennünket. Az óceán eléggé hullámzott, így kilenc méter mélyen is úgy éreztem, mintha egy forgótárcsás mosógépben lennék, vigyázni kellett, hogy ne sodorjon neki egy-egy víz alatti sziklának. Erre nehezemre esett figyelni, mert belefeledkeztem a manták csodálatába, nagy hatást tettek rám. Atti is ebben a cipőben járt, csak ő bukfencezett is egyet, amikor a tíz méteres kilengésben meglepetésére útjába került egy nagy kő a háta mögött. A legnagyobb rája úgy négy és fél méter lehetett, szinte hozzánk értek, olyan közel úsztak, kíváncsian fürkészték kik vagyunk és mit akarunk. Amint felfedeztek bennünket, egyre többen gyülekeztek körülöttünk megnézni, miféle vendégek érkeztek. Közelségük, nyugodtságuk, lassú erőteljes mozgásuk valami olyan békét árasztott, amit nem is lehet elmondani, csak átélni. Teljesen megbabonáztak. Már 43 perce ringatóztunk a vízben, amikor a sok hánykolódás miatt a fülem megfájdult, így sajnos 100 bárral a palackomban kénytelen voltam a felszínre könyörögni magam.






Dream Beach



Lembonganon töltött utolsó napunkon is búvárkodtunk, majd délután visszahajókáztunk Balira. Szinte csak aludni maradt időnk, hajnalban indultunk a reptérre. Kelletlenül vánszorogtam ki az ágyból, semmi kedvem nem volt elmenni Baliról. Miközben felemelkedtünk lehunytam a szemem, éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Most különösen előtört belőlem, hogy minden milyen gyorsan véget ér. Mióta úton vagyunk, állandóan búcsúzok, hol egy országtól, hol egy életérzéstől, hol emberektől. Az egész utazásunk mintha egy pillanat alatt lezajlana, hihetetlen, hogy megvalósulnak a gyermekkori vágyaim, de az is, hogy hamarosan már csak emlékek lesznek belőlük. Arra gondoltam, hogy pont ilyen az élet, csak egy villanás az egész. Az a szép benne, hogy mégis tele van érzelmekkel, tapasztalatokkal, tanulással, ami szerintem nem vész el soha.



Búcsú Indonéziától



Komodó Nemzeti Park és Flores szigete

Részlet Atti naplójából:

A Danpasar-i reptérről emelkedtünk az indonéz szigetvilág fölé, szerteszét hevertek a kisebb-nagyobb vulkáni szárazföldek az óceánban, a több mint tizennyolcezer szigetből, csak hatezren élnek emberek. Vojnich Oszkár írásai jutottak eszembe, miközben teljesen lekötötték figyelmemet az alattunk fehér habbá változó hullámok, hogy az 1900-as évek elején ő már bekalandozta ezt a vidéket és beszámolt élményeiről „A Csendes óceán szigetvilága” című könyvében.



Búvárhajón a Flores-tengeren



Flores szigetére, Labuan Bajo-ba érve újra a víz alatti életre voltunk legjobban kíváncsiak, ezért az első teljes napunkon hármat merültünk a Flores-tengerben. Reggel a kikötőben kicsi létrán másztunk le a betonozott mólóról a fából ácsolt búvárhajóra és figyeltem a tenger besimult víztükrét. A látványt csak az úszó műanyagpalackok és nylon zacskók csúfították, nyüzsgött körülöttünk mindenki, sokan a búvárfelszereléseket pakolták. Kopácsolást hallottam a hajófenékből, kalapáccsal szervízelték régi ladikunk belmotorját, mert harmadszorra sem akart beindulni, csak okádta magából a fekete füstöt. Búvárok ücsörögtek a fedélzeteken, bele-bele kapott a gyenge fuvallat az árbocokra felkötözött lobogókba. A szomszédos sajka kapitánya kedvesen átnyújtott egy doboz ramadáni ünnepből megmaradt házi sütit, jóízűen befaltuk az egészet.  Miután egymást követve sikerült szóra bírni az ósdi motorokat, lassan mi is elhagytuk a város öblét, a fordulatot szinte megszámolhattam, ahogy a vén teknők pöfögtek kifelé.



A világ egyik legszebb búvár paradicsoma
a Komodó Nemzeti Parkban



Két óra alatt jutottunk első merülő helyünkre, olyan nyugodtnak talán soha nem láttuk a tengert, csak az áramlatok fodrozódása keltett kicsi hullámokat, mangrove erdők övezték a szigeteket, foltokban világított mellettük a fehér homok. Még menet közben kapkodtuk magunkra a neoprén ruhát és búvár felszereléseinket, a nagy áramlatok miatt gyorsan lemerültünk és lélegzet elállva csodáltuk az alacsony szikla körüli élővilágot. A hegy, ami körül búvárkodtunk néhány méterre emelkedett ki a vízből, fedezékében halak tucatjait és korallok színes sokaságát figyeltük. Húsz méteres mélységből pillantottam a felszín felé, fölöttem a levegő buborékok felszálló gömbjeiben hatalmas napóleon halak vitették magukat a tengeri áramlattal.



A kövekbe kapaszkodva gyönyörködtünk a manta rájákban



Második merülésünknél éltük át eddigi legszebb búvárélményünket, miután fél órája sodortattuk magunkat tíz méteres mélységben közel a Tisza sebességével, megjelent körülöttünk hat ördög rája. Erős áramlatok jellemzőek a Komodó környéki vizekben, de sikerült megkapaszkodnom egy talajon fekvő kőben. Hátrapillantottam és láttam Andin, hogy éktelenül fogyasztja palackjából a levegőt, de nem közeledett hozzám, csak egyhelyben evezett. Odanyújtottam neki kezemet és magamhoz húztam. Láttam rajta, hogy teljesen belefeledkezve, mosolygó arccal figyeli a mantákat, mintha megszűnt volna számára a külvilág. Kezemet szorítva lobogott mellettem, amikor majdnem kiszakadt karom a helyéről, igyekeztem jelezni neki, hogy nem bánnám, ha már ő is keresne magának egy kapaszkodót.  A jacket-ből kiengedtük a levegőt és lehasaltunk a fenékre, közben kézzel is tartanunk kellett a légző automatát, hogy ne sodorja ki szánkból az akadályt nem ismerő víztömeg.



Nyugalom és könnyedség áradt a manta ráják közelében



A manták szabadságot sugárzó mozgással úszkáltak körülöttünk, egyikük pont mellettem siklott, hihetetlennek tűnt a közel két tonnás, három méteres ráják közelsége. Percekig időztek tőlünk karnyújtásnyira, úszójukat a hullámok könnyedségével lebegtették, a legközelebbi szemébe nézve olyan érzésem támadt, mint amikor az öreg kaffer tekintetébe bámultam. Szemének homályos fénye árasztotta a tökéletes nyugodtságot, mintha mesélni akart volna valamiről, teljesen beleborzongtam. Eltátott szájjal úszott felém, nagymennyiségű vizet átszűr, hogy táplálékhoz jusson az apró planktonokból, egészen mélyen beleláttam hosszú testüregébe, úgy tátongott, mint egy üres fehér hordó. Amikor már majdnem hozzám ért, vitorlázva megpördült előttem és újabb kört téve többször megismételte bemutatóját.

Az ötven perces merülés után áthajóztunk Rinca szigetre és barangoltunk egyet a komodói sárkányok földjén.



A komodói varánusz



A misztikus sárkány hercegnő megházasodott Empu Najo-val és ikreknek adott életet. Az emberfiú neve Gerong lett, a lány bébi sárkányt pedig Orah-nak nevezték el. Amikor Gerong felnőtt, vadászott a szigetek erdeiben és találkozott Orah-val, de nem ismerték meg egymást. A fiú ráfogta fegyverét a sárkányra, de anyjuk azonnal leleplezte a titkot:

„Ne öld meg őt, hiszen a testvéred!”

Ezután minden komodói hitt benne, hogy ők és a sárkányok testvérek, ezért az összes varánuszt a mai napig e legenda alapján tisztelik, védik.



A komodók napközben általában az árnyékban pihennek



A Komodó Nemzeti Parkot 1980-ban alapították, 1991-ben lett a világörökség része, 2009-ben felterjesztették a világ hét új természeti csodája közé. Napközben a varánuszokat csak pihenésük közben tudtuk megfigyelni, elnyúlva feküdtek a száraz avarban. Párzási időszakuk júliusra és augusztusra tevődik, a nőstények mélyre vájt földfészkekbe rakják tojásaikat, gyakran megtévesztésül több lyukat kaparnak, hogy ezzel megzavarják kannibál társaikat, de csak egy gödörbe rejtenek el tizenöt-harminc tojást. A kicsik harmincöt-negyven centivel születnek, öt éves korukig a fákon élnek és rovarokkal táplálkoznak.



A "sárkányok" egyik kedvenc csemegéje a vizi bivaly,
amiből napokig lakmároznak



A kifejlett példányok főbb eledele a szigeteken élő timor szarvas, vízi bivaly, vadló és a makákók. Általában hajnalban és késő délután vadásznak, egyedszámukat több mint háromezerre becsülik, nagyjából ötven éves korukig élnek. Szagukat rendkívül büdösnek éreztem, gyakran a dögöket is elfogyasztják, a szigetek csúcsragadozóinak számítanak, súlyuk eléri a hetven-kilencven kilogrammot. A fogukon élő baktériumok miatt harapásuk mérgező, miután belemarnak áldozatukba, hagyják elmenni és az néhány napon belül elpusztul.

Az alkonyat fényeiben indultunk vissza Labuan Bajo-ba, az apró vulkáni szigetek feketén emelkedtek ki a rózsaszín tengerből, egy-egy hajó világító lámpája látszott a távolban, a levegő száraz melege teljesen párásra változott.



A vulkáni szigetek feketén emelkedtek ki a rózsaszín tengerből

Napok óta zavarnak gondolataim, mert azt érezem, hogy túl sokat jár agyam az otthoni dolgokon, például miket fogok csinálni, ha megérkezünk. Szinte minden órában eszembe jut valamilyen új ötlet az elmúlt hónapok tapasztalatai és felismerései alapján, de nem lenne szabad most ezekkel foglalkozni. Mindig is kicsit rossz tulajdonságomnak tartottam ezen ideáimat, de többet kellene törődnöm magamban a jelen megélésével és kevesebbet képzelegni a jövőről. Ennek fényében akarom átélni az előttünk álló három és fél hónapot, valamint még jobban előtérbe szeretnék helyezni minden apró pillanatot, mivel keveseknek adatik meg ez a végtelen szabadság; a jövőre ráérek majd Magyarországon koncentrálni.



Halak milliói úszkáltak fölöttünk



Még egy napot búvárkodtunk a szigetek között, a Castle rock és Crystal rock szikláinál merültünk alá a tengerben, ilyen erős áramlatot még sehol sem tapasztaltunk korábban. Néhány pillanat alatt huszonöt méterre ereszkedtünk és úszkáltunk a víz alatti hegy fedezékében. Itt is millió szám vettek körül minket a színes halak, mellettük tucatjával láttunk szirti cápákat, némelyik feküdt a homokban, sokuk csak lassan lebegett és nappali pihenőjét töltötte. Miután elhagytuk a hegy takarását az áramlat úgy belénk kapaszkodott, hogy képtelenség volt úszni ellene, ezért az aljzat kövein tartottuk magunkat. Maszkunkat és légző automatánkat is fognunk kellett az erős sodrásban, mert majdnem letépte rólunk az áradat. Búvárvezetőnk mesélte, hogy nem egy maszkot veszített már el ezen a merülő helyen. Amikor rövid időre csökkent a víz acélos ereje, újra takarásba evickéltünk és tovább gyönyörködtünk Komodó varázslatos élővilágában.



Labuan Bajo fő utcája



A búvárkodás után három órás hajózással értük el a várost és gyalog sétáltunk vissza szállásunkra, az utcán számunkra ismeretlen és gyomorforgató bűzök terjengtek, valamit sütöttek a helyiek. A szemét itt is úgy hevert szerte-szét mindenhol, mintha Csala pusztán járkáltam volna a háztartási hulladékok között, a városon átfolyó patak vízét sem láttuk a temérdek üres doboztól és zacskótól. Kevés turista lézengett Labuan Bajo-ban, csak néhányan ücsörögtek egy-egy étteremben, ide azok az emberek jönnek, akik búvártúrákra és a nemzeti parkra kíváncsiak.

Délután repülőre szálltunk és  Denpasar-on keresztül jutottunk Lembongan szigetre.  



A kisváros központjában csörgedező folyó egyaránt teljesíti a szeméttelep,
a WC, a szennyvíz elvezetés valamint a mosókonyha szerepét.



Szárított halakat árulnak az útszéli porban

 

Halpiac - ezt látná meg az ÁNTSZ....