2011. augusztus 22., hétfő

Megérkeztünk Indonéziába - Jáva szigete

A jakartai reptéren túljártunk a lesben álló taxisok eszén és helyi busszal tettük meg a közel egy órás utat a belvárosig, ami meglepően kényelmesnek bizonyult. Az ablakból nézelődve első ránézésre megállapítottam, hogy Indonézia fővárosa vetekszik India szemétmennyiségével és nyomorával. A központig vezető út mellett döbbenetes putrikat láttunk egymás hegyén-hátán, amik úgy tűntek, mintha konkrétan egy hulladéktelepre épültek volna. Messziről egyébként azt is hittem, hogy szemétlerakó hely, csak amikor közelebb értünk, akkor vettem észre, hogy összetákolt, düledező faviskók állnak a mocsok mélyén. Kicsit beljebb érve már előkerültek a magas, modern irodaépületek és szép házak is. A tömeg elképesztő, a szállításra alkalmas eszközök széles palettája pöfögött a cammogó forgalomban. Tragacsok és új autók, tuk-tukok, teherautók, motoros és kerékpáros riksák, szamárfogat, robogók százai nyomakodtak, ki merre látott. A szmog hatalmas, a szállásunktól a következő utca házai épphogy kirajzolódtak, az ég szürke volt, pedig sütött a Nap. 
Utcakép Yogyakartában
Menekülőre fogtuk a figurát, reggel vonatra pattantunk, természetesen nem sikerült azonnal eltalálnunk a jó pályaudvart, így kicsit sietősen értünk a megfelelő helyre, de volt egy olyan gyanúm, hogy fölösleges kapkodni. Áthaladt egy hosszú szerelvény előttünk, reménykedtem benne, hogy nem a miénk. Ilyet még filmen sem láttam, kívül-belül dugig volt utassal, a nyitott ajtókon és ablakokon lógtak kifelé, de a tetején is jócskán ültek, ez volt a legdurvább, mert le kellett görnyedniük, hogy az elektromos vezeték ne érjen hozzájuk. Röpke egy órás késéssel befutott a mi vonatunk is, felcsillant a szemem, amikor megláttam milyen kis takaros, igaz, a berepedezett ablakokból ítélve, nagy divat lehet a megdobálása. A nyolc órás utazás már fel sem tűnt, pláne, hogy igazi kellemes meglepetésként tiszta, klímás és kényelmes kupéban töltöttük az időt, pedig lélekben felkészültem a legrosszabbra. 
Yogyakartáig többnyire rizsföldeket láttunk, sárban és vízben térdig állva keményen dolgoztak a gazdák, minden tiszteletem az övék. Ez a város már sokkal kellemesebb képet mutatott, zsúfolt ugyan, de sétálni azért lehet, messze nincsenek annyian, mint a fővárosban. Iszlám ország lévén rengeteg a mecset és imahely, pont az egy hónapig tartó ramadan idejére érkeztünk. Ilyenkor napfelkeltétől napnyugtáig a hívők nem esznek, nem isznak, nincs mulatás, zenehallgatás, dohányzás. Úgy vettük észre itt azért kicsit lazábban fogják fel, mint Iránban, az utcai saslik árusnak is jól ment az üzlet egész nap és a cigaretta is lógott legtöbb férfi szájából, illetve a turistáktól sem várják el a kendő viselését.
Szűk utcák Yogya-ban
A fő utcától nem messze találtunk egy csendesnek látszó szűk kis sikátort, a falak mellett virágok sorakoztak, tetszett a hangulata így itt szálltunk meg. Elég nagy az olcsóság, az árakra igazán nem lehetett panaszunk, fillérekért lehet aludni és enni is. Tényleg nyugodt utca volt, azt leszámítva, hogy a müezzint ordították hangszórókból még éjjel is. Úgy tudom napfelkelténél szólal meg az első, de szerintem még vak sötét volt. Egyébként maga a müezzin szép és kellemes hangzású, csak mivel több mecsetből egyszerre hallottuk, így inkább egy hamis kórusra emlékeztetett. Időnként a csendben imák mormolását vitte a szél, furcsa érzésem támadt, síron túlinak tűnt a hang. Az emberek amúgy nagyon barátságosak, integetnek, köszönnek, beszédbe elegyednek, sokat mosolyognak. Legtöbben persze szeretnének eladni valamit, de ha nem jön össze a bolt, akkor is szívesen tartanak szóval. Például egyik nap ebéd közben odaszaladt az asztalunkhoz egy iskolás fiú, lehuppant mellénk a székre, teljesen belelkesedve mesélte, hogy otthon milyen számítógépes játékai vannak és meghívott, hogy tartsunk vele. Ugyanezt elhintette a többi vendégnek is, de végül egyedül ment haza. Másnap egy gitáros bácsi tévedt be az utcáról, hihetetlen ragyogó arccal játszott és énekelt. Mi adtunk neki néhány rupit, szeretem a zenészeket és az arca valamiért különösen szimpatikus volt, de a többiekre is ugyanolyan kedvesen mosolygott, akiktől nem kapott semmit, amikor elbúcsúzott. A legjellemzőbb azonban a batik holmik bemutatójára csábító közvetítő, aki az utcai bazársoron hangoztatja, hogy amit ott látunk, az mind drága és hamisítvány, mosás után összeolvad a színük, ezért is hívják coca-cola batiknak, de ő tudja a tuti lelőhelyet. Elsétáltunk a Szultáni Palotához, körbejártuk majd egy imahelyre érkeztünk, gyönyörű kert vette körül. Gondolom a hit közös gyakorlása, az imádkozás, elmélkedés, majd este a nagy családi és baráti vacsorák összetartják a közösséget. A muzulmánok számára ez a megtisztulás időszaka.

Borobudur

Másnap a Yogyakartához közel fekvő Borobudurhoz, a híres 1200 év körüli buddhista templom komplexumhoz igyekeztünk napfelkeltére, ami sértetlenül megúszta a 2006-os földrengést és a Merapi kitörését is, bár 2,5 centiméteres vulkáni hamu borította be. Szerencsére már csak a felső része volt lezárva, ott még nem sikerült teljesen megtisztítani, de legalább láthattuk és az alsó szintjeit bejártuk.



Mindenütt kőfaragások díszítik a templomot
 
Borobudur felső szintje még nincs megtisztítva a Merapi hamujától

 
Prambanan

Utána a hasonló korú, ősi Prambanan-hoz látogattuk, ami sokak szerint a világ legszebb hindu temploma, viszont sajnos az említett földrengés komoly károkat okozott állagában. Szomorú volt látni a rengeteg leomlott követ, elképzeltem, hogy mennyi energiát gyűjtött magába ez a hely az idők során és most megroskadt. Ennek ellenére is gyönyörűnek láttam, lenyűgöző a több ezer kőfaragás, ami alkotja.


A földrengés ugyan megrongálta a templomokat, de így is gyönyörűnek láttam őket.

A hindu templom minden szegletében díszítéseket találtunk

Másnap reggel minibusszal vágtunk neki a 11 órás útnak a Bromo, Kursi és Batok vulkánokhoz, melyek hátterében a jelenleg is aktív Semeru füstölög. Meglepődve konstatáltuk, hogy meg sem kottyant a hosszú zötyögés, a rémhírek ellenére kényelmes volt és a látnivaló is lekötött útközben. A forgalom szinte sehol sem csökkent, a két sávos úton rendszeresen hárman haladtunk, gyakran előztünk az aszfaltról letérve a göröngyös porban balról, miközben valaki más jobbról kerülte a lassabbat. Persze sokszor megesett az is, hogy szemben találtuk magunkat egy másik járművel, ilyenkor nem szívesen dugtam volna az ujjam a két autó közé. Tulajdonképpen minket ez már nem hozott nagyobb izgalomba, hozzászoktunk a káoszos közlekedéshez az elmúlt fél év alatt és megtanultam bízni a sofőr rutinjában, de azért akadtak páran a kocsiban, akik nagyokat ugrottak egy-egy vicces résznél.

Séta Cemero Lawang-ban

A nemzeti park környékén él a tengger népcsoport, egyike a kevés megmaradt hindu közösségnek Jáván. Cemero Lawang felöl közelítettük meg a vulkánokat másnap reggel, maszkban gyalogoltunk a porfelhőben a felső kilátópont felé, de félúton visszafordultunk, mert a szél feltámadt és szinte semmit sem láttunk, nem volt értelme tovább menni. A táj elég holdbéli, vulkanikus homoktenger veszi körül a lapos felszínről kitüremkedő kúpokat. A falvakon keresztül haladva mindenki ránk köszönt és mosolyogtak, gondolom nem túl gyakori, hogy valaki ezen a szakaszon gyalogol, nem is találkoztunk más külföldivel, a többiek dzsippel, vagy busszal mentek. Mi viszont pont a falut és az embereket szerettük volna testközelből látni, meg végre mozogni egy kicsit, hiszen mióta nem fáj a térdem most volt rá először lehetőség. Visszafelé felvett minket egy helyi kisbusz, majd miután azt hittük, hogy megtelt, még ugyanannyian felzsúfolódtak egymás ölébe, az autó oldalára kapaszkodva és a tetejére ülve.

Cemero Lawang utcáin a függetlenség napja alkalmából lobogtak a zászlók,
Itt a tömegközlekedést szó szerint kell érteni...

Hatalmas por és hamu veszi körül a vulkánok környékét
és a közelükben lévő falvakat

Úgy határoztunk, másnap teszünk egy újabb próbát és napfelkeltére felmegyünk a kilátópontba. Hajnalban még sötétben indultunk robogóval, a levegő elég hűvös volt, így minden ruhánkat felvettük, ami a táskában lapult. Három pólót, pulcsit, sortot, hosszú nadrágot, kendőt a fejem köré, az arcomat is betakarva. Attinak nem volt ennyi holmija, így ő törölközőbe bugyolálta a derekát. A bukósisak itt nem divat, így mi sem kaptunk, egész úton fojt a könnyünk a huzattól. Napszemüveget sem tudtunk felvenni ellene, mert így is alig lehetett látni az utat, közvilágítás nem volt, a lámpánk is csak pislákolt. Az egész környéket hamu és por borítja, a mélyebb helyeken néha megdobta járgányunk farát. Letámasztottuk a motort és felsétáltunk a kilátópontig, fejlámpát elfelejtettünk vinni, de a Hold fénye megvilágította az ösvényt. Amint előbújtak a Nap első sugarai, gyönyörű látvány tárult elénk, a vulkánok sárgás, vöröses színben tornyosodtak a völgyben szétterülő felhők fölé. A Bromo kráteréből pulzálva dőlt a füst, a Semeruból csak egy pillanatra láttuk. Mindkét tűzhányó jelenleg is aktív, különleges érzés volt a közelükben lenni, a mesékbe illő alvó sárkány jutott róluk eszembe.

A háttérben Jáva legmagasabb csúcsa a Sememu, baloldalt a füstölgő Bromo,
mellette pedig a Kursi és a Batok vulkánok
Cemeru Lawang-ból kisbusz vitt Probolingo-ig, ahol átszálltunk egy rendes nagy távolsági járatra. Többnyire turisták ültek bent, számomra viccesen hangzott, amikor néhányan reklamáltak, milyen rossz hely jutott nekik, pláne miután elég udvariatlanul és paprikásan beszéltek a helyiekkel, akik semmiről nem tehettek. Szinte már akkor gondoltam, hogy toleranciából leckét fognak kapni. Az ötórás út közepén egy jókora csótány dobta fel a hangulatot, fel-alá szaladgált a függönyön és a padlón. Ahogy haladt, a lányok úgy ugráltak fel a székre és sikongattak, mindenki viháncolt, a fiúk fűztek hozzá pár mókás megjegyzést. Ez elhúzódott úgy fél óráig, majd Atti megunva a műpánikot összenyomta csupasz kézzel a csúfságot. Na, én ennél a résznél mulattam a legjobban, ahogy a többiek eltorzult, fintorgó arcát láttam, izgulva drukkoltak, hogy végre megszabaduljanak tőle. Utána Atti lett a busz a hőse, hálálkodtak neki, hogy véghezvitte ezt a „nagy” tettet.
Besötétedett mire átértünk a komppal Balira, Gilimanuk városkába, itt átszálltunk Pemuteran felé. Rendes helyi 12 személyes kisbusz állt rendelkezésre, itt újra tanúi lehettünk az elvek harcának. A helyiek magyarázták, hogy várnunk kell, mert a busz csak akkor indul, ha megtelik és négy szabad ülés várta még gazdáját. Egy német társaság vívott velük, hogy ők már fizettek a szolgáltatásért, nem értik miért kell várni és elég lealacsonyító beszólásokkal illették őket, mint például, lehet, hogy 12 ázsiai elfér, de mi európai turisták vagyunk. Szégyelltem magam miattuk. A srác feldobta, hogy elviszi a csapatot, ha kifizetjük a fennmaradó részt, ami amúgy fejenként 200 forintnyi tétel lett volna. Próbáltam meggyőzni őket, hogy még ha a sofőr zsebében is landol a különbözet, ne vesztegessük az időt a pályaudvaron, de a németek hajthatatlanok voltak, azt mondták, hogy ez elv kérdése. Hát nem tudom, ebben az esetben nekem inkább szűkmarkúságnak tűnt, minden országban másak a szokások, el lehetne fogadni őket, ha már idelátogat az ember. Végül addig hisztiztek és cirkuszoltak, hogy mégis elindultunk, nagyon elégedettnek érezték magukat, de rajtunk kívül senki nem köszönte meg a fuvart. Miután kiszálltunk bevetették magukat a legdrágább hotelbe, mi pedig elintéztük a másnapi búvárkodásunkat.






2011. augusztus 11., csütörtök

Fidzsi szigetek


Úton Wayalailai felé sok kis sziget mellett haladtunk

Hajnalban landoltunk Nadiban, a Fidzsi szigeteken, az átvizsgálást szigorúan vették, emiatt vagy másfél órába telt, mire kijutottunk a terminálból. Alig maradt időnk, hogy gyorsan megvegyük a hajójegyet, az utolsó transzfert le is késtük a kikötőbe. Mivel naponta csak két katamarán indul a Yasawa szigetcsoport felé, nem akartunk lemaradni róla, így fogtunk egy taxit. Apró szigeteket érintve érkeztünk meg Wayalailai-ra, kis motoros csónakkal jöttek értünk, mivel a nagyobb süllyedésű hajók nem tudnak közel jutni a parthoz a korallzátonyok miatt.

Az egyik tengerpart felőli "bure"-ban laktunk

Amint kifutottunk a homokra, nagy „Bula” üdvözléssel fogadtak a helyiek. Általában két napokat töltenek a turisták egy-egy szigeten, majd továbbállnak a következőre. Mi kivételnek számítottunk, mert nem volt kedvünk folyton pörögni, már alig vártuk, hogy végre egy helyben maradjunk kicsit és pihenjünk. Mint korábban említettem, kissé kimerültünk az elmúlt fél évben. A környezet adott volt a lazításhoz, fidzsi stílusú faházban laktunk, közvetlenül a parton kókuszpálmák között. Ők „bure”-nak hívják az ilyen típusú épületet, így is ejtik ki, nem pedig angolosan, ahogy én gondoltam.

Faházunk teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a tengerre

A házunk mögött látszanak a sziklák,
komoly mászóutakat lehetne építeni rájuk

A szigetet hosszú, fehér homokos part szegélyezi, helyenként fekete, vulkanikus eredetű sziklatömbökkel, de a domborzat hamar emelkedik a szárazföld belseje felé haladva. Az óceán kristály tiszta és nem egyszerűen kék, hanem a szín ezernyi változatában csillog a napfényben. Atti sok időt fordított eddigi írásai rendezésére, én órákig képes voltam sétálni a bokáig érő langyos vízben, nézegetni a kagylókat és kavicsokat a homokban. Gyűjtöttem néhányat, tudom tipikus női szokás, de Atti sem ellenkezett a plusz csomag miatt, annyira gyönyörűek. Hát igen, mindig nagy dilemma nálunk a hátizsákba való pakolás, nincs túl sok fölösleges hely benne.

Wayalailai partszakasza

Gyerekek a közvetlen melletünk lévő faluban

Nem csak a polcra szánom a szerzeményeket, konkrét ötleteim is vannak, miket készítek majd belőlük, le szoktam rajzolni, nehogy elfelejtsem. Mindjárt az első nap egy helyi lánnyal töltöttem pár órát, megtanított pálmalevélből karkötőt fonni, ennek kifejezetten örültem, jól jön majd a tudás saját dekorációim elkészítésénél otthon. Úgy vettem észre, itt nagyon lazán élnek az emberek, semmi izgalom vagy kapkodás… Lófrálnak a parton, szednek egy-egy kókuszt, gitároznak, énekelnek, horgásznak, minden apróságon vidáman nevetgélnek. Többnyire a turistákból élnek, de szerintem nélkülük is jól ellennének, könnyen feltalálnák magukat.

Partra tolt kajakban játszottak a gyerekek
 
A kókuszpálma háta mögött, a Kuata sziget mellett merültünk

Második nap búvárkodni indultunk, cápákat szerettünk volna látni. Egy zacskó szeletelt halcafatot vittünk magunkkal etetni, de sajnos a szél felborzolta a vizet, szemerkélt az eső és a nagy hullámoktól nem találtuk meg az előre megjelölt helyet. Végül a velünk szemközti Kuata sziget mellett merültünk, ahol sok szép korall fölött lebegtünk és a kedvünkért megjelent egy szirti cápa is. Kíváncsian tett egy félkört, majd eltűnt a kékségben. Ránk tört a búvárkodási láz, eldöntöttük, hogy másnap is kijövünk, de sajnos két napig tombolt és csapkodott az óceán. A szél nagyon felerősödött, teljesen felhőbe simult az ég felettünk, naponta többször is hirtelen eső zúdult alá. Ez kissé meglepett a száraz évszak kellős közepén, de hát mit lehetett tenni, így legalább tényleg kialudtuk magunkat, ránk fért.

Végre újra előbukkant a Nap hajnalban

Napfelkelte a partról

A negyedik nap már reggel ötkor kukorékoltunk, nem bírtuk sokáig a semmittevést. Még sötét volt, de kimentünk sétálni, jól lehetett látni a csillagokat, pláne, hogy áramot generátorról csiholtak a szigeten és csak esténként, lefekvés előtt kapcsolták be. Minden nap megtettünk egy szokásos utat, amit apály idején jártunk be, ugyanis akkor át tudtunk mászni a megkeményedett fekete láván egy másik partszakaszra, ahol Atti rendszeresen felmászott egy jó magas pálmafára és szakított egy kókuszt. Első alkalommal nem vittünk kést, így a köveken törtük szét, de utána már rutinosabbá váltunk. Kiittuk a tejet, majd kipiszkáltuk a belsejét és falatoztunk belőle a homokban ücsörögve. Időközben rájöttünk, hogy a zöld az érett, a sárga még túl fiatal gyümölcs. 
Atti mindig meglepett egy friss kókusszal


Végre nyaralunk :-)

Egyik alkalommal, amikor lemaradtam Attitól, találkoztam egy korunkbeli helyi sráccal, jókora papírdobozt vitt a vállán. Kérdeztem nem látott-e egy nagyszakállú fickót valamerre, esetleg egy pálmafán, vagy a sziklákon; elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy többször is felfigyelt ránk a napokban, mert náluk a hagyomány szerint nagy tiszteletben álló férfiak viselnek szakállat, kíváncsi volt, honnan jöttünk és nálunk is így tartja-e a szokás. Elárultuk, hogy ennek Magyarországon nincs jelentősége. Időközben Atti pont előkerült egy kókusszal a kezében, eltaláltam, valóban egy pálmáról kúszott lefelé. Nagyon tetszett a srácnak, hogy Atti saját maga szedte, megmutatta nekünk, hogy lehet a belsejét könnyen kihámozni kézzel.  Elővett a dobozából egy pálmalevélbe csomagolt csemegét, kaszava és kókusz keverékét, amit a családjának vitt a sziget másik oldaláról. Ajándékot akart adni nekünk. A kaszava íze és állaga a krumplihoz hasonlít, a magas, vékony szárú és nagy levelű növényről nem is gondoltam, hogy a föld alatt ehető termést rejt. Mi is megkértük, hogy osztozzon velünk a kókuszból, találkozásunk kicsit szertartásosra és meghittre sikerült. Hosszan beszélt, nem értettük teljesen üzenetét, de megpróbáltuk érezni. Említette a régen ideérkező misszionáriusokat, illetve, hogy ők is sokat változtak és bocsánatot kért tőlünk a falubeliekért. Mondta, hogy sokan még mindig nem fogadják el igazán a fehéreket és nem is tesznek köztük különbséget. Ekkor futott csak át bennünk néhány jelenet az elmúlt napokból és jöttünk rá mi volt az oka a furcsa viselkedésnek, aminek egyébként nem tulajdonítottunk jelentőséget.

Kilátás a házunk fölött szikláról

A negyedik naptól újra verőfényes napsütés csalogatta elő a táj élénk színeit, fel is sétáltunk a sziget legmagasabb pontjára, hogy gyönyörködjünk a kilátásban. A hegyen sok régi csigaházat és kagylót találtunk, még azokból az időkből származnak, amikor ott élt a nép és nem a tengerparton. A helyiek nagyszülei még fent laktak, ugyanis őseiknek rejtőzködni kellett, hiszen más törzsekkel harcban álltak és kannibálok voltak. Úgy gondolták, azzal, ha megeszik az ellenséget, véglegesen győzelmet aratnak felettük, másrészt kevés hús volt és nagytestű állatokat nem tudtak tenyészteni. Akkoriban pedig még senki nem akart nekik exportálni, ezért megfőzték és megsütötték a harcban elfogott, vagy elesett vetélytársakat.  J Állítólag 1959-ben halt meg az utolsó emberevő, bár a helyiek szerint még mindig élnek a szigetcsoportban néhányan.

Panoráma a Wayalailai sziget legmagasabb pontjáról

A két pálma között látszik a homokpad,
ami apálykor teljesen kilátszik

Sajnos a hullámzás nem csillapodott, így a búvárkodásnak lőttek, de nem keseregtünk nagyon, gondoltuk Indonéziában bepótoljuk. Helyette elmentünk csónakkal a sziget másik oldalára, sznorkeleztünk, napoztunk és átsétáltunk az apály segítségével egy homokpadon a nagy Waya szigetre. Igaz nem látszott még ki, de sekély volt a víz felette. Visszafelé akkorákat dobtak rajtunk a hullámok, hogy csodáltam, nem törik szét a ladik alattunk. Sikongatások közepette érkeztünk vissza házikónkhoz majd a függőágyban elheveredve szenderegtünk vacsoráig. 
Átsétálva a homokpadon sznorkeleztünk a sekély vízben,
a kék ezernyi árnyalatban látszott

Utolsó nap még szereztünk egy kókuszt, amikor jött értünk a hajó, eljött a faluból a srác elbúcsúzni tőlünk, akitől a kaszavát kaptuk. Sokáig szorongatta kezünket és köszönte, hogy megismerkedtünk. Jó érzés volt, hogy valaki búcsúztat…

Naplemente Fidzsin


2011. augusztus 7., vasárnap

Tranzitunk Fort Lauderdale-ben és Los Angeles-ben



Fort Lauderdale tengerpartja - Florida


Késő este indult a gépünk Limából Florida partjai felé, ahol egy napot  töltöttünk tranzitban. Hajnalban kiültünk Fort Lauderdale-ben a tengerpartra, lassacskán ébredt a város. Reggeli előtt Atti futott fél órát a homokban én addig ittam egy forró teát és próbáltam a hirtelen változást eltenni magamban. Ültem a luxusszállodák árnyékában, Ferrarik, Maseratik, Mustangok, Porschék, Corvettek gurultak kényelmesen az úton, tiszta ruhákban, illatosan, kidolgozott testtel, belőtt hajjal jöttek-mentek a pihenésüket itt töltő nyaralók, sokan sportoltak reggel, ami azt jelenti megengedhetik maguknak, hogy időt és figyelmet fordítsanak magukra. A várost behálózza egy csatornarendszer, így a tengerhez közel fekvő utcákban, a hatalmas villák előtt parkol mindenki a saját yachtjával. Családok érkeztek nagy pakkokkal, amíg a szülők a napernyővel bajlódtak, a gyerekek a hűtőládában rejlő nyalánkságokon veszekedtek. Hát, van különbség a sorsok között….  Az előző hónapokban többnyire olyan helyeken jártunk, ahol a többségnek boldogságot jelent, ha van iható víz, valami éhségűző, áram és nem fázik. Ahogy belegondoltam az egészbe elkönnyeztem magam, de amint Atti megjelent a futásból fülig érő szájjal, én is hamar átvettem jókedvét. 

A part menti sétány
Floridai strand
Hatalmas hullámok tarajosodtak a part mentén
Apránként benépesedett a part, felélénkült a város. Kellemes zene szólt a bárokból, kikerültek a napozóágyak a végeláthatatlan strandra, a picik nagy gonddal építették homokváraikat, az életmentők távcsővel figyelték a hullámokban ugráló fürdőzőket, tipikus amerikai filmbe illő jelenet volt, egy régi sorozat, a Baywatch jutott róla eszembe. Nem sokat késlekedtünk mi is bevetettük magunkat a langyos vízbe, élveztük a harminc fokos meleget és napsütést. Néha behúzódtunk egy-egy pálmafa árnyékába és szunyókáltunk kicsit. A jóhoz könnyű hozzászokni…
Florida

Kéz és láblenyomatok a Hollywood Boulevard-on

Estére visszamentünk a repülőtérre, éjfélre értünk Los Angelesbe, a következő tranzitállomásukra. Szállásunk még nem volt, így a buszosoktól érdeklődtünk, mik a lehetőségek a környéken. Nagyon kedvesek voltak egytől egyig, az egyik mikrobuszos bepakolta cuccainkat a csomagtartóba, létszámon felül szorítottak nekünk helyet, ingyen elvitt egy hostelbe, ahol tökéletes szállást találtunk. Limában aludtunk utoljára, elég kótyagosak voltunk, de átestünk a holtponton, így lefekvés előtt még beültünk a bárba és zárásig beszélgettünk a pultos lánnyal, aki öt éve Szlovéniából ment ki nyaralni és ott ragadt. Egész délelőtt henyéltünk, délután pedig futólépésben megnéztünk néhány jellegzetes helyet a városban. 
Venice Beach
 
Beverly Hills

Sétáltunk a Venice Beach-en, ami nem csak egyszerűen óceánpart, de egy sportközpont is, a tenger mellett kosár- és fallabda pályák sorakoznak, de van szabadtéri konditerem, strandröplabda és boxzsák is. Később a Beverly Hills, Rodeo Drive és a Hollywood Boulevard utcáin lófráltunk, ez a környék hemzseg a hollywoodi filmekből ismerős helyszínektől, épületektől. Megnéztük a hírességek kéz és láblenyomatait, valamint a csillagokat, melyekben a nevüket örökítették meg a járdába ágyazva. Pompa és csillogás mindenütt, méregdrága márkaüzletek, luxus hotelek, autók…. Nem éreztem otthon magam….de érdekes volt látni a saját szememmel. Befejezésül a farmer piacon degeszre ettük magunkat, nehéz volt választani a temérdek friss étel közül. Már délutántól az járt a fejemben, hogy mennyire várom a pihenést Fidzsin, számoltam az órákat odaérkezésig.

Négy is állt néha egy kereszteződésben a lámpánál,
a háttérben a "Micsoda nő"-ből ismert hotel




Arequipa és a Colca kanyon, nemzeti ünnep Limában


Arequipa főtere, a Plaza de Armas

Egész gyorsan eltelt az idő Arequipa-ig, úgy látszik már hozzáedződtünk a hosszú utazásokhoz. Most lassan ott tartunk, hogy bárhol, bármilyen pózban elalszunk, amint lehetőség adódik. Akkor pihenünk amikor alkalom nyílik rá, nem a fáradtság diktál, a többi időt pedig megpróbáljuk maximálisan kihasználni. Arequipában a legtöbb épület fehér vulkanikus kőtéglából épült, ez mindenütt könnyen elérhető a várost körülvevő tűzhányók lábánál, az összes közül legszebb az El Misti, alakja tökéletes kúp formájú. Nagy terveink nem voltak a nevezetességekre vonatkozóan, egyszerűen csak sétáltunk a központban és ami utunkba akadt megnéztük. Nagyon szép templomokban és tereken jártunk, a piacra is betévedtünk, ahol frissen facsart gyümölcslevet ittunk, az általunk választott vegyes gyümölcsökből. Észrevettem, hogy már egyre többet be tudok azonosítani a korábban teljesen ismeretlen fajtákból. Innen felgyalogoltunk a város egy magasabb pontjára, ahonnan beláttunk egy nagyobb részt. Menet közben beugrottunk a klinikára, ahol a Titicaca tónál megismert magyar csapat lesérült barátja maradt, levelet is küldtek neki, a zsebemben lapult, de épp egy nappal korábban utazott Limába.

Colca kanyon

Másnap hajnali háromkor indultunk a Colca kanyonba, hogy kora reggel érkezhessünk, mivel csak egy napunk maradt a fővárosba való visszautazásig. Nem mondom, hogy könnyen kiugrottam az ágyból, még a buszon sem voltam teljesen magamnál, ott részletekben próbáltam bóbiskolni. Chivay-ban, a kanyon közelében fekvő városkában reggeliztünk, majd a Cruz de Condor kilátópontból figyeltük, ahogy a kondorkeselyűk a légáramlatokat kihasználva vitorláztak hol felettünk, hol alattunk a hasadékban. 
Kondorkeselyűk vitorláztak a Colca kanyonban

Az idősebbek feketék, fehér gallérral a nyakuk körül, a fiatalabbaknak barna a tollazata. Korábban a keselyűket nem tartottam szépnek, de ezek, főleg ilyen közelről szemlélve őket, gyönyörűek voltak. A táj is elképesztő ami körülvett bennünket, nem a gyér kaktuszos növényvilág fogott meg, bár a köves talajból előbújó virágok színessé tették a környezetet, hanem a vulkánok és a szinte függőleges hegyoldallal szegélyezett szakadék. A helyenként több mint 3000 méter mély kanyon fenekén a Colca folyó csak egy cérnaszálnak tűnt. Innen busszal mentünk fel 4900 méter magasra, ahonnan körbefordulva nyolc vulkánt láttunk magunk körül, a magasabbak, mint például a Chachani, Ampato vagy a Misti hósipkában ácsorogtak. 
Colca kanyon


Chivay utcakép


Chivay főterén a fehér vulkanikus kőből épült templom


Tipikus kép Peruból

Az Arequipába vezető úton lámákat, alpakákat és vikunyákat láttunk nagy csoportokban legelészni. Korán terveztünk lefeküdni, de nem jött össze, mert a Limába szóló repülőjegyünkkel valami nem stimmelt, amikor ki akartuk nyomtatni. Nem találtak bennünket sehol a rendszerben és nem volt könnyű elmutogatni, hogyan és kinél intéztük még Punoból az egészet. Végül pár órás „activity”-zés után előkerült a jegyünk. Újra hajnalban keltünk és reggel már Limában róttuk az utcákat.

Attit kikapták a tömegből az ünneplők és táncra perdítették

Július 28-án nemzeti ünnepbe csöppentünk, nagy felvonulások, tánc és zene szólt mindenhonnan, a TV-kben minden kocsmában az ország vezetőinek beszédét hallgatták, amit a főtérről közvetítettek. Mi is beálltunk az egyik csapatba és segítettük vinni a több mint száz méter hosszan kifeszített perui zászlót. A helyieknek nagyon tetszett, veregették a vállunkat, hátunkat és mosolyogtak ránk. Hát bizony ebben az országban is vannak komoly gondok és megélhetési problémák, az emberek mégis ragyogó arccal vonultak fel és büszkék voltak rá, hogy ők peruiak. 
Nemzeti ünnep Limában

Felvonulás a nemzeti ünnepen


Vállunkon vittük a több mint 100 méter hosszú perui zászlót

Eszembe jutott hányszor ültem én is kis magyar zászlóval a kezemben, apu nyakában március 15-én. Apu nagy hazaszeretetét már akkor elültette bennem is, bár otthon sokszor elgondolkodtam, hogy jó országba születtem-e. Sok emberen úgy láttam, hogy a hétköznapi gondok megkeserítik életét és emiatt inkább haragszik mindenre és mindenkire, de a legrosszabb, hogy ezt a feszültséget sokan másokon töltik ki. Láttam népeket sokkal nyomorúságosabb körülmények között élni, ahol a kitörés lehetősége szinte egyenlő a nullával, mégis tudtak mosolyogni a világ apró örömein. Otthon azért ha valaki pozitívan gondolkodik, leleményes, nem szégyell tanulni, akkor nem hal éhen. Itt a hazától távol valahogy a gyökerek sokkal fontosabbá válnak és elkezd az ember büszke lenni nemzetére, nyelvére és a tradíciókra. Jól esik népzenéket és magyarsággal kapcsolatos dalokat hallgatni. Arra gondoltam, hogyha hazaérünk anyu mennyi hazai finomsággal fog várni bennünket.