Túránk Bolíviában és az amazóniai pampákon

Egy kis sziklamászás La Paz-ban

Végre megérkeztünk a 3600 méter magasan fekvő La Paz-ba, ahol természetesen a megbeszéltek ellenére nem várt a kutya sem minket a pályaudvaron, így magunk kerestük meg a hostelt, amit előző este lefoglaltunk. A külvárosi részek döbbenetesek, egyetlen ház sincs befejezve, lefestve, de soknak még a teteje is hiányzik, a putrik netovábbja. Ordít a szegénység a málladozó falak mögül. A központban viszont teljesen elképedtünk mennyi utazás szervező iroda működik és őrült jó lehetőségeket kínálnak. Azt sem tudtuk hová kapjuk a fejünket, teljesen be voltunk sózva, de mivel csak kevés idő állt rendelkezésünkre, hamar dönteni kellett. Az egynapos jégmászást kilőttük a térdem miatt, a többnapos hegyi túrát szintén, a siklóernyőzés jöhetett szóba, meg egy 6 órás bringatúra a halálútnak (Death Road) nevezett szakaszon, de végül a jól bevált sziklamászást választottuk. Eredetileg a várost akartuk megnézni, de akkor még sejtésünk sem volt, hogy ennyi minden kínálkozik Bolíviában. Úgy voltam vele, lesz, ami lesz, csak lefelé nem tudok menni, a sziklán pedig fölfelé kell haladni. Béreltünk felszerelést és mondtuk, hogy viszonylag rég másztunk, valami könnyebb falra vigyenek, így aztán bemelegítésképpen mindjárt nekiugrottunk egy 6a-nak, majd 6b-nek, ami mondanom sem kell, hogy nem az az élménymászás kategória volt számomra. Öt útra volt erőnk, aztán bevallom nem a térdem miatt ültem le, az alkarom nem akart tovább tartani. Ennek ellenére nagyon kellemes hangulatot adott a mozgás, pláne hogy otthonról mindig halljuk a híreket, ki merre járt sziklát mászni, és már mi is nagyon vágytunk rá. Attinak a sok kihagyás után is jól ment az előre mászás, én is feldobódtam teljesen.

Rurrenabaque reptér

Másnap kora reggel egy három napos pampatúrát vállaltunk be, így továbbutaztunk Rurrenabaque trópusi városába. Húsz személyes géppel repültünk La Paz-ból, egy-egy sor ülés volt mindkét oldalon, lehajolva tudtunk bekucorodni a helyünkre, a táskákat pedig középre hajigáltuk be. Az út meglehetősen rázósra sikeredett, magamban rimánkodtam, hogy épségben kiszálljunk. Ez meg is történt, mégpedig egy füves placcon, ahol azonnal elsüllyedtünk a sárban. Ez volt a reptér. Gyönyörű, buja dzsungellel borított hegyek fogadtak, minden fantasztikusan zöld és párás volt. A gép orránál sorakoztunk a hátizsákokért, majd felszabadulva társalogtunk a többiekkel, amíg nem jött valaki értünk. Megjelent egy fickó motorral, télikabátban és strandpapucsban mezítláb, mondta, hogy hamarosan indulunk. Közben a repülő újra felszálláshoz készült, a pilóták kézzel pörgették a bal oldali propellert, mert nem akart megmozdulni. Egy férfi talicskával ballagott át a felszállópályán, majd a másik irányból, a város felöl két kisfiú jelent meg egy hatalmas macsetával és eltűntek a bozótban.  Lassan befutott egy terepjáró, benne a csapatunkkal és kezdetét vette a túra.

Santa Rosa település a Madidi Park bejárata



Tanya a parkba vezető úton

A csomagok a tetőre kerültek, mi pedig a puttonyba hátulra. Betonút nincs sehol, sárgás, vöröses földúton robogtunk a pampán, hogy elérjük a Madidi Park bejáratát. A száraz évszakban érkeztünk, ez a legjobb, ilyenkor kevesebb az eső és az élővilágból is sokkal többet lehet látni. Mocsaras sík területek mellett haladtunk, magunk után hatalmas porfelhőt húzva, ami egy idő után az autóba, a ruhánkba és hajunkba is beette magát. Pálmák és banánfák emelkedtek a tanyák körül, a lápon lila virágok úszkáltak. A házakat különböző méretű, szedett-vedett deszkákból ütötték össze, a tetejük pálmalevélből készült, az ajtókon és ablakokon üveg helyett csak egy-egy pléd, vagy szakadt vászon lengedezett. Tehenek, disznók, tyúkok és kutyák lődörögtek mindenfelé, gyerekek kergetőztek a homokban. Sokan csak ücsörögtek a ház körül és múlatták az időt. A bicikliket és robogókat vagy egy banánfához, vagy a ház oldalához támasztották. Az egész látvány különleges hangulattal bírt, pár percig úgy éreztem, mintha kívülről figyelném saját magam, a zajok elhalványultak körülöttem, csak a képek futottak a szemem előtt, amint a hátsó ablakon pislogtam kifelé. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek. 

De savanyú ez a citrom.....

Félúton megálltunk ebédelni, az asztalunkhoz felváltva jött érdeklődni maradék után egy macska, egy kutya, egy arapapagáj és egy majom. Csapatunkban szerencsére mindenki nagyon kedves volt, a dél-afrikai pár hozzánk hasonlóan világkörüli úton járt, két svájci fiatal látogatóba jött Bolíviában élő rokonaihoz, a lány nővére, aki ide házasodott, kisbabájával együtt érkezett, egy másik srác, szintén az ő barátjuk, már másfél éve La Paz-ban dolgozik egy keresztény újságnál és most nősült. Santa Rosa-ban, a Madidi Park bejáratánál vettük fel túravezetőnket, tartottunk egy kis pihenőt a három órás zötyögés után, azután hosszú facsónakokba szálltunk a lassú folyású Yacuma folyón. 

Pakolás az autóról a csónakban



Bepakoltuk a hátizsákokat, gázpalackot, zöldségeket, tojást, vizet és mindent, amire a három nap alatt szükségünk lehetett. Mindjárt az első méterek után aligátorokat láttunk, mindenki lelkendezett, azt hittük kivételes szerencsénk van, de később rájöttünk, hogy itt olyan sok él belőlük, hogy percenként tízet nyugodtan számolhattunk. A kidőlt fatuskókon teknősök napoztak, a madárvilág borzasztó színes, a parton kapibara családok pihentek és még rózsaszín delfineket is láttunk. 

Kapibarák



Búbos tyúkok

 

Aligátorok százait láttuk a parton és vízben is



Itt laktunk

Két és fél óra után értük el a cölöpökre épült táborunkat, ahonnan első este a naplementében gyönyörködtünk, a fákon pedig seregével ugráltak a majmok. A kunyhók itt is a faluhoz hasonlóan összeszögelt deszkákból álltak, minden léc között egy-két centis hézaggal. A falai alacsonyak voltak, a többi részt szúnyogháló töltötte ki, a kiszakadt részeknél zacskóval bedugaszolva. Volt saját fürdőszobánk is, bár az otthoni másodosztályú vonatok mellékhelyiségével versengett. Lefolyó nem volt, minden víz a padlódeszkák résein távozott a ház alá. Az ágy körül viszont szuper moszkitóháló lógott, ez teljes biztonságérzetet nyújtott. 

Naplemente az amazóniai pampán

Lápos, mocsaras területen kerestünk anakondát

Reggel gumicsizmákat válogattunk, mivel soknak nem volt párja, a jobb lábamra egy 38-ast, a balra 43-ast húztam és anakonda keresésre indultunk. Egy darabig csónakkal mentünk, majd kiszálltunk egy füves részen, ahol Atti szokás szerint elkujtorgott a csapattól és egy kajmán friss tetemére bukkant, még szaga sem volt. A túravezető mondta, hogy talán valami mérges kígyót, vagy békát foghatott és a méreg vitte el. Átértünk egy lápos részre, ahol növények úsztak a víz tetején, egymás mellett gyalogoltunk hátha belebotlunk az anakondába. Nem volt könnyű menni és egyensúlyozni a mocsárban, helyenként épphogy nem csurgott be a sár a szárán. Sokszor úgy besüppedt a lábam, hogy alig bírtam kiráncigálni, a 43-as méret különösen nehezítette a dolgom, mert abból amúgy is félig kibújtam minden lépésnél. A jobbos kicsi volt, de ezúttal előnyére vált, legalább nem esett le a lábamról.  

Anakondát találtunk



Már jó ideje fürkésztük a terepet, kicsit szét is szakadtunk egymástól, amikor Atti vidáman integetett, hogy találtak egy anakondát a dél-afrikai fiúval egy bokorban. Mindannyian odatocsogtunk, amilyen gyorsan tudtunk és sokáig figyeltük a közepes méretű kígyót. Persze a fiúk nem bírták megállni, hogy ne simítsák meg, nekem nem volt rá késztetésem. Vártuk, hogy visszamenjen a lagúnába, így mozdulatlanul leguggoltunk. El is indult a svájci srác felé, olyan közel, hogy hozzáért a nadrágjához, ott hirtelen visszafordult, valami gyanús volt neki, aztán irányt váltott és lassan elsiklott a vízbe, eltűnt a szemünk elöl. 

Folyamteknős napozik a korhadt fatörzsön



Sokféle madarat láttunk



Kókuszgémek ücsörögtek a fák lombjain

A csónakhoz sétálva rengeteg madarat és teknőst láttunk. A finom ebéd után újra a Yacumán csorogtunk, egy alkalmas helyen kitoltuk a csónakot az iszapba és piranha-ra pecáztunk. Amint bedobtunk egy húsdarabkát pezsgett tőlük a víz, de én csak etettem őket, egy sem akadt a horgomra. Igazából két másodperc alatt lezabálták a csalit. Amikor a csónakból ülve próbálkoztam, csak lelógattam magam mellé a víz felszínére és kettő hal beugrott magától a ladikba. Gyorsan visszadobtam őket, hadd ússzanak. Vacsorára megkaptuk a zsákmányokat desszertnek, mert főételnek nem sikerült eleget fogni, a piranhák voltak az ügyesebbek. Sötétedés után újra csónakba szálltunk, a csillagok visszatükröződtek a sima vízben, foszforeszkáló rovarok repkedtek a fák lombkorona szintjén, a folyóban pedig hemzsegtek a világító szempárak. Temérdek aligátor és kajmán várt áldozatára, két kapást hallottunk is, amint rávetették magukat. Mindent megesznek, amit találnak, főleg a kajmánok veszélyesebbek, az embert sem vetnék meg.



A Yacuma folyó ezernyi állatnak ad otthont

Hajnalban napfelkeltét nézett a csapat, mi sajnos elaludtunk, nem ébredtünk fel a csörgésre, így lemaradtunk róla. A délelőttöt rózsaszín delfinek társaságában töltöttük, Atti és a svájci fiú úsztak is a folyóban egy aligátor kíséretében. Én már a piranhák miatt sem vágytam megmártózni, de állítólag ott nem voltak. Az aligátor kiúszott a partra, Attiék a túravezetővel együtt játszottak vele, még az orrát is megsimogatták. Nem gondoltam, hogy ilyen béketűrő jószág, a kishalra persze azonnal rámozdult, amit dobtak neki. Időnk már fogytán volt, egy gyors ebéd után újra becuccoltunk a csónakba és visszafelé is megtettük ugyanazt az utat, mint első nap Rurrenabaque-ig.



Bolíviai mókusmajmok nagy csapatban hangoskodtak a fákon

A repülőt épphogy elértük, két motorost leintettünk a városban, felültünk mögéjük a nagy zsákokkal a hátunkon és tíz perccel a gép indulása előtt megérkeztünk a reptérre. A csomagokat csak lemérték, de senki nem nézte át, sőt még az útlevelünket sem kérték el. Elég laza. Ugyanolyan repülővel mentünk, mint idefelé, most Atti azt figyelte az első ülésről, hogy egész úton pöcögtettek valami műszert, ami nem akart működni. A lényeg, hogy megérkeztünk La Paz-ba, mindenki külön megköszönte a pilótáknak a fuvart… A bolíviai fővárosban még egy éjszakát töltöttünk, másnap pedig egy szuszra elbuszoztunk Arequipába, vissza Peruba.

Határátkelés pillanatai



A Titicaca tó és környéke

Gyapjút mértek a kék mérlegen és folyt a csere-bere a piacon

 A távolsági busz, amivel Puno-ba indultunk, meglepően kényelmes és tiszta volt, szinte vízszintesbe helyezkedve töltöttük el a hat órás utat. Már félúton lehettünk, amikor egy kis faluban bedugult a forgalom, ugyanis a piacon keresztül akartunk átjutni. Elég sokáig araszoltunk, de a legérdekesebb vásár volt, amit eddig láttunk, csak és kizárólag helyieknek. Népviseletben kószáltak, vagy üldögéltek egy domboldalban az emberek, illetve gyapjút és fát árultak. Óriási sürgés-forgás jellemezte az egész eseményt, még szívesen elnézegettem volna egy darabig. A földeken lovakkal csépelték a gabonát, Attinak eszébe jutott a mondás: „nyomtató lónak nincs bekötve a szája”, amit nagymamája mondott gyerekkorában, amikor cseresznyeszedés közben minden második szemet a szájába dobálta.



Uros szigete

Amint a 3850 méter magasan fekvő Titicaca tó partjaihoz értünk Puno-ba, gyorsan kerestünk egy szállást és feltérképeztük a lehetőségeket, hová érdemes elmenni. A világ legmagasabban található hajózható tavára voltunk kíváncsiak, hatalmas mérete miatt akár beltengernek is hívhatnánk. A legmélyebb pontja meghaladja a 200 métert, vize hihetetlenül kék. Másnap az úszó szigetekhez hajóztunk, véletlen egy magyar társasággal hozott össze a sors. Attival viccelődtünk is rajta, hogy pont, miután honvágyunk támadt, hirtelen előkerültek a magyarok, előtte meg sehol senki. Együtt látogattuk meg Uros szigetet, ahol a helyiek integetve vártak ránk és futószalagszerűen mutogatták el, hogy építkeznek és élnek a totorából összekötözött úszó településen. Éppenséggel érdekesnek találtam, de inkább skanzenre emlékeztetett, amit csak a turisták szórakozására tartanak fenn, bár állítólag tényleg itt laknak. Beinvitáltak kunyhóikba is, mindent természetes anyagból készítettek, egyszerű fekhelyekkel látták el a szobákat. Kicsit furcsa érzés volt számomra más otthonában „leselkedni” és egyben kiábrándító is, mivel a végeláthatatlan látogatóból ítélve, egész álló nap ezt csinálják. 

Totorából készült hajó Uros-on

Úszó sziget a Titicaca tavon

  

Taquile szigetén

Ezután a Taquile szigetre indultunk, sokat beszélgettünk a kis csapattal út közben. Kilencen indultak otthonról, de sajnos egyikük eltörte a lábát és Arequipában maradt a kórházban.  Társaságuk értékes volt számunkra, jólesett beszélgetni és többségükben igen kedves személyiségekre leltünk, mindemellett néha előkerült egy pár a mai Magyarországra jellemző tulajdonság is, ami így fél év távlatában kissé fejbevágott. Otthon élve sok dolog fölött elsiklik az ember, megszokja, de ezúttal szomorúsággal töltött el a szembesülés. Ez közöttük is konfliktust okozott, de ahogy észrevettem ügyesen kezelték és megpróbálta mindenki jól érezni magát. 

Kapu Taquile-n



Helyi férfi a sziget főterén



Séta Taquile szigetén

Másnap délelőtt a főtéren akartunk körülnézni és egy tüntetésbe csöppentünk. Puno legnagyobb iskolája vonult ki diákokkal, tanárokkal és szülőkkel, hogy a régi kormány ígéreteit megpróbálja érvényesíteni az újnál. Az angoltanárral beszélgettünk kicsit, elmondta, hogy nagyjából 2500 gyerek tanul náluk, alapvetően a város szélén lévő iskolához szerettek volna tömegközlekedést, egy-egy épületrész felújítását stb.



Puno főtere és a diákok demonstrációja



Amaru Muru kapuja

Később ismét helyi buszra szálltunk és Amaru Muru kapujánál töltöttük a délutánt, mely körül sok misztikum és kérdés forog, dimenzió kapunak tartják, egy jövendölés szerint egy napon ezen keresztül térnek vissza az istenek. Még az inka birodalom megalapításának idejéből származik egy legenda, miszerint egy aranykorong a kulcs a kapuhoz és Amaru Muruhoz, az inkák első papjához fűződik. Hogy valójában ki volt Amaru Muru, nem derült ki, de egyesek szerint Tampu Toccóban, a legendás hegyi barlangban született, gyerekkorában felvitték a Napistenhez, majd később visszatért a Földre. Egy másik történet szerint Amaru Muru lemúriai bölcs volt, akit más bölcsekkel együtt a kontinens pusztulása előtt a világ különböző helyeire küldtek, hogy új civilizációt teremtsenek. Az ajtó Hayu Marca hegyei között rejtőzik, nemrég, 1996-ban fedezték fel, bár az itt élő indiánok korábban is tudtak létezéséről. A környéke is gyönyörű, vöröses sziklák meredeznek szétszórva, a tetejükről pedig rálátni a Titicaca tóra. Mivel buszmegálló nincs a környéken, kiálltunk az út szélére és stoppoltunk visszafelé Puno-ba. Úgy tűnik Atti zilált szakálla ellenére sem látszódtunk banditáknak, a második autó felvett és egészen a központig elvitt bennünket. Sajnos beszélgetésünk elég szegényes volt, mert ő nem beszélt angolul mi pedig spanyolul. Szinte minden nap érezzük nyelvtudásunk hiányát Dél-Amerikában, elboldogulunk ugyan, de sokkal egyszerűbb lenne itt az élet egy kis spanyollal. Indulás előtt terveztem, hogy megtanulok kicsit, de a sok egyéb előkészület mellett csak szándék maradt. Már bánom…



Amaru Muru kapuja mögött a táj



Határátkelő Peru és Bolívia között,
a lánc választja el a két országot

 Este azon töprengtünk, hogy mivel kéne feldobni a maradék időnket, öt napot spóroltunk azzal, hogy a sérülésem miatt letettünk a túrázásról Huaraz környékén északon. Hirtelen felindulásból, másnap reggel újabb buszos mutatványra adtuk a fejünket, belekóstoltunk Bolíviába. A határátkelőnél leszálltunk a buszról és tömegesen trappoltunk a földúton egy omladozó bodegáig, a falon 2008-as naptár lógott, bár nekem úgy tűnt itt már sokkal régebben megállt az idő. Nagy sorban állás után, gondolkodás nélkül belevágták a bélyegzőt az útlevélbe, majd megkerestük a buszunkat és folytattuk a zötykölődést. Copacabana-ban tartottunk egy órás pihenőt, minket különösebben nem fogott meg a város, majd elindultunk a bolíviai főváros, La Paz felé. 

A fatutajok alkatrészei együtt hullámoztak a tóval...

Átkompoztunk a Titicaca tavon, ami úgy nézett ki, hogy az utasok egy részét ladikokba tömörítették, a szerencsésebbeknek mentőmellény is jutott (én pont nem tartoztam közéjük), a zászlórúdra pedig felhúztak egy darab mentőövet, ami konkrétan egy felfújt autógumi belső volt. A többi utas, aki nem busszal érkezett, a járművek mellett kapott állóhelyet. Ilyet még életemben nem láttam, egyenként imbolyogtak a buszok, teher- és személyautók egy-egy nagy méretű fából készült csónakban a hullámzó vízen. Egy stégről kellett ráhajtani, ahol állandó rés tátongott a „komp” és a szárazföld között, mindemellett még azonos szintbe sem tudták hozni. Nagy erővel ugrattak rá, majd botokkal eltolták a parttól, indulásra pedig úgy bírták rá, hogy hirtelen fékeztek rajta, ettől lendületet kapott a tákolmány, aminek minden eleme külön hullámzott a vízen. Épp egy ilyen műveletet kameráztam, amikor visszaértem Attihoz, fancsali arccal fogadott, hogy a legdurvább részről maradtam le és mutatott a szegény helyiek felé. Egy idős asszony népviseletben, rengeteg szoknyával és kisunokájával fellépett a komp szélére, ebben a pillanatban ráfékezett a busz a fedélzeten, a lélekvesztő meglódult, ők pedig kézen fogva beleestek a vízbe. Esélyük sem volt. Nem volt semmi felhajtás, a túlsúlyos asszonyt hason csúsztatva, nagy nehezen becincálták a kompra, a gyereket is kikapták a tóból, majd ugyanúgy kézen fogva, csendben álltak a szélén és várták, hogy átjussanak a túloldalra. A kislány öt éves lehetett, arcára tincsekbe tapadt a vizes haja, ruhájából csurgott a víz, ami mellesleg csak kilenc fokos és a levegő is elég hűvös volt, de nem sírt, csak állt és tűrte a sors fintorát.

Urubamba szent völgye



Buszpályaudvar Cusco-ban, hátul egy asszony várakozik
a kövön ülve az indulásra



Más tapasztalatokra vágyva, Cusco-ban megkerestük a pályaudvart és helyi busszal indultunk az Urubamba folyó völgyébe. Szó szerint egy alföldi jól kisepert udvarra emlékeztetett, váróként pedig a fal tövében szétszórt kövek szolgáltak. A busz meglehetősen koszos volt, belül folyton a tüsszentés kerülgetett, annyira orrfacsaró szagok terjengtek. De ugye, mint tudjuk, ha sokáig bent ücsörög az ember a bűzben, hozzászokik az orra, úgyhogy pár perc elteltével vidáman nézegettük a Pisaq felé vezető tájat. Nem siettünk sehová, egyszerűen csak szerettünk volna néhány napot nyugodtan kószálni a városokban, leülni néha és figyelni a zajló életet, sütkérezni a napon egy hegyoldalban.

Gyönyörű környezetben fekszik Pisaq városka



Zöldség és gyümölcspiac Pisaq-ban



Érdekeltek az inka városmaradványok is, de már csak másodsorban, jobban esett elheveredni az ősi városok füves zugaiban, mint bármiféle újabb információhoz jutni. A főtéren hatalmas kézműves piac vett le a lábunkról, tele színes textíliákkal, ruhákkal, fából készült festett edényekkel, szobrocskákkal. Általában, a legtöbb nővel ellentétben utálok vásárolni, de itt még az én szemem is felcsillant. A délelőtt úgy elmúlt, hogy észre sem vettük, belefeledkezve bámultuk a szövő asszonyokat, a számunkra ismeretlen növényeket a zöldségeseknél. A főtt kukoricáiknak nem tudtunk ellenállni, bár elég csábítónak mutatkoztak a ház méretű kemencék is, ahol mindenféle ínyencséget sütöttek.



Szövő asszony Pisaq utcáján

 

Hatalmas kemencékben sütöttek mindenféle finomságot

 

A romok egy részlete Pisaq-ban



Rávettük magunkat, hogy továbbálljunk és meglátogassuk a valaha városként működő romokat a hegyen. Konkrétan, hogy melyik építménynek mi volt a funkciója, már annyira nem hozott lázba, de mivel gyönyörű vidéken vezetett az út, igazi élményt nyújtott tekeregni a régi falak között, a kilátás lélegzetelállító. Alig találkoztunk emberrel, mivel a csoportokat délelőtt fuvarozzák ide, mi pedig délután érkeztünk. Így könnyen találtunk olyan részt, ahol zavartalanul élveztük a Nap melegét, mindketten kerestünk egy-egy szimpatikus óriási követ és elnyúltunk rajta, közben a kiszáradt fűszálakat néztem, ahogy a fény csendben átvilágította őket. Éreztem, hogy teljesen lelassultam, de ezen eszem ágában sem volt változtatni, tökéletesen lekötött a néma szemlélődés. 

Gyönyű út vezetett az elhagyott városhoz, alattunk fehérfarkú szarvas legelt



Vegyesbolt Pisaq-ban, ezt meg kellett mutassam Nektek! :-)

 Később, lent a városban a világ legjobb répatortájába botlottunk egy ici-pici étteremben. Még szerencse, hogy nem tudom a receptjét, különben komoly elhízás elé néznék. Délelőtt felkerekedtünk, hogy továbbálljunk OIlantaytambo-ba, épphogy kiértünk a fő útra, egy helyi figura felajánlotta, hogy elvisz, mert ott lakik és épp hazafelé tart. Kapóra jött nekünk, mivel eléggé ellustálkodtuk a reggelt, így legalább sokkal hamarabb odaértünk és több időnk maradt nézelődni.

Ollantaytambo eredeti kis utcája, jobb oldalon a vízelvezetővel

A település élénken megőrizte az inka házak városi tervezését, a szűk kis utcákat, vízelvezetőket, egy erődöt és templomot. Az inka időkben élő emberek közvetlen leszármazottai laknak napjainkban is itt. Megnéztük a National Geographic diákjainak fotókiállítását, feltérképeztük a sikátorokat és felsétáltunk a romokhoz.



Ollantaytambo-ban is, mint a legtöbb kis városban, vagy faluban, szinte mindenki népviseletben jár



Utcakép Ollantaytambo-ban

Itt természetes a földön ücsörögve várni

 

Moray

Reggel ismét helyi buszra pattantunk és elzötyögtünk egy falu széléig, ahonnan egy jól lestrapált autóba préselődtünk be annyi falusival, ahány elfért. A többieket kitette a sofőr egy utcában, mi pedig megalkudtunk vele, így ő szállított el bennünket Moray-hoz, ami az inka teraszos földművelésnek lehetett egy kísérleti helyszíne. Koncentrikus köröket alakítottak ki és minden szinten más növényt termeltek, tanulmányozták a különböző magasságban termő növényeket. Nagyon szép táj veszi körül, sokan dolgoztak a földeken, a férfiak vezették az ökröket, az asszonyok pedig csákánnyal porlasztották szét a rögöket, volt aki a szénakazlakat rendezgette. A távolban a Salkantay havas csúcsa bújt elő a felhők közül, az idő kitisztult a napfény sárgás színt adott a kiszáradt mezőnek.



Szénát rendezgető bácsi hátterében világít a Salkantay csúcsa



Sóteraszok



Chinchero



Innen néhány kilométerre meglátogattunk egy só lelőhelyet, ami hosszan húzódik egy völgyben. Amint végeztünk Chinchero felé igyekeztünk, ahol a templomot és környékét jártuk körbe. Nagyon szép fehérre festett falai előtt a színes népviseletben ücsörgő falusiak és vásárosok különlegessé tették az egész teret. A szőttesek gyapjúból készültek jellegzetes mintákkal, az edényeket kézzel festették. A templom dombtetőre épült, teljes tetőszerkezete fából készült, minden apró részletét freskók díszítették. Innen belátni a környező hegycsúcsokat és a közeli megművelt területeket. A templom mögött pedig szintén inka időkből származó kőfalak állnak, mellettük a fűben idős nénik burgonyát válogattak. 

Sok szőttes készült már a kezei alatt...



Minden portéka kézzel készült a vásárban



A templomkertben falatoznak az asszonyok

Krumpli válogatás Chinchero-ban

Nem akartunk túl későn érni Cusco-ba, így beálltunk a buszmegállóba. Sokan várakoztak velünk együtt, egy francia párral összemosolyogtunk, amikor megjelent egy kombi személyautó, és mint a sáskák rávetették magukat. A fürgébbek beugrottak az ülésekre, a többiek a csomagtartót tépték fel és tömörültek egymás ölébe, nyakába. Ahogy számoltam, úgy tizenöten préselődtek be, majd a kocsi elindult a felnin ülve. Nem sokkal ezután, ugyanez játszódott le a buszon is, ahová mi is beakcióztuk magunkat, a többi utassal összekapaszkodva tartottam magam, ugyanis félig kilógtam még az ajtón, amikor a jármű már javában elindult. Ja igen, itt nem önműködő, csak egy vaslemez, amit egy kallantyúval behúz maga után az utolsó felszálló. Attival elég messze sodródtunk egymástól, sokszor találkozott a tekintetünk, szeme sarkából láttam, hogy neki is tetszik az utazás. A buszvezető versenypilóta módjára vette a kanyarokat és előzgetett, manővereit hangos rikoltozások kísérték. 

Rafting az Urubamba szent völgyében

Másnap egy kisebb csapattal újra az Urubamba völgyébe, raftingtúrára indultunk. Két csónakot töltöttünk meg, és kezdetét vette a kaland. Nagyon élveztük az egészet, a folyónak elég jó sodrása volt, ketten bele is pottyantak a vízbe egy izgalmas résznél. Átfagyva érkeztünk vissza a bázisra, ahol mindnyájan betódultunk a szaunába. Legalább húsz percet ültem bent, de a lábam még mindig hideg volt, amikor ki kellett bújni, hogy megebédeljünk. Amint jóllaktunk drótkötélpályán csúszkáltunk a rohanó Urubamba felett, majd kissé elfáradva visszaautóztunk a városba.  Cusco-ban töltött utolsó esténken még elmentünk egyszer kedvenc forró csokis kávézónkba a főtérre, majd összepakoltuk teljes cókmókunkat, mert hajnalban Puno-ba vettük az irányt a Titicaca tóhoz.