2011. június 1., szerda

Szafari Zimbabwében

  
Zimbabwei tájkép

Zimbabwe számomra a természet tökéletes harmóniáját jelentette. Átérezhettem milyen, amikor minden élőlény fontos szerepet játszik az egyensúly fenntartásában. Szerencsére itt az ember még csak látogató az érintetlen vadonban. Sokszor gondoltam rá az elmúlt hónapok tapasztalata után, hogy hány állat tűnt el csak azért, mert elvettük az élőhelyét, otthonát. Beépítünk mindent házakkal, betonutakkal, megfúrjuk a hegyeket, mivel sokan vagyunk, az élelmezésre is nagy földterületeket használunk, ahol természetesen betolakodónak tartjuk a vadat, hiszen kárt tesz a terményben. Szennyezzük a levegőt, a talajt és vizet, észre sem vesszük, milyen kincset herdálunk el. Úgy gondolom szerencsére egyre többen ébrednek fel és tesznek erőfeszítéseket, de a folyamat borzasztó lassú és kultúránként eltérő. Zimbabwe négyszer nagyobb, mint Magyarország, a lakossága mivel nincs népszámlálás, becslések szerint hasonló. Nagyon szépen fejlődő állam volt, de a polgárháború és a brit kormánytól való függetlenedés után, rossz döntések sorozataként hanyatlásnak indult a gazdaság. Érezhetően kettészakadt a társadalom, Hararében, a fővárosban is azonnal szembetűnő volt a különbség a szegények és jómódúak között. Középosztály nincs… Az emberek nagyon kedvesek és barátkozóak, bár este nem ajánlatos a városban egyedül lófrálni. Vidéken azért más a helyzet, sok európai él itt és nem cserélné soha másra.

Zimbabwei tájkép alkonyatkor

Egy napos késéssel érkeztünk Bulawayoba, mivel a belföldi járatunk nem indult aznap, amikorra a jegyünk szólt. Teljes egyszerűséggel közölték velünk, hogy nem működik a világítás a reptéren, így este senki sem repül. Itt természetes, hogy a dolgok néha elromlanak és a javítással sem kapkodnak, hetekig is eltarthat. Túlságosan nem voltunk meglepődve, Doki barátunk, akivel Nepálban töltöttünk két hetet már sokszor járt ezen a földrészen, felkészített a váratlan eseményekre. Hát igen, ez Afrika… A reptéren Stephen várt bennünket, ő már itt született, nagypapája a második világháborúban költözött ide Németországból. Anyanyelve az angol és tökéletesen beszéli a leggyakrabban használt sona-t. Feleségével és két gyermekével vidéken lakik egy farmon és családi hagyományként vadásztatással foglalkozik.

Gnúk a hajnali párában

Stephen mesélte, hogy a megélhetés nem könnyű a többségnek, mivel minden a csapadéktól függ. Ha elég eső esik, akkor van bőven étel, ha nem, akkor marad az ínség, nincs mit enni. Az ország területének mindössze egy százaléka víz.  Mit nem adnának ők azért a sok vízért, amit máshol megmérgeznek a temérdek kemikáliával…. Ennek ellenére úgy érzi, a legjobb hely a világon, gyermekei nem esznek cukrot és génkezelt vagy szeméttel teli ételt, mivel az ipar elenyésző, a levegő tiszta, a talaj egészséges, a fúrt kutakból is iható a víz. Nagy gondot az ijesztően terjedő AIDS jelent, a helyiek nagyon szabadon élnek, jellemző a két-három feleség és barátnő, emiatt a lakosság több mint fele fertőzött. A nagy arány ellenére mégis többen halnak meg maláriában. Az orvosi ellátás nem az igazi, mivel alig vannak aszfaltutak, nem könnyű bejutni a városba segítségért, vagy gyógyszerért. Stephen elmondta, hogy aki itt lakik, ezzel él, ő már nyolcszor volt maláriás. Ha a legelső stádiumban észreveszi az ember és azonnal kezeléshez jut, akkor semmiség, két nap alatt túl van rajta, de ha csak később, és még esetleg orvosság sincs, akkor nagy a gond. Adott nekünk egy doboz tablettát, hasznos lehet még az utunk során, sajnos saját tapasztalatból tudja, hogy ha olyan országban jönnek elő a tünetek, ahol nincs ilyen kockázat, akkor bizony hiába küzdenek a kitűnő orvosok, megfelelő ellenszer hiányában nem sokra mennek. Azt is elmesélte, hogy a nép náluk megtapasztalta az elmúlt években, milyen, ha a pénznek nincs értéke. A hiperinfláció alatt olcsóbb volt a WC-n a bankókat használni, mint papírt venni, nem volt üzemanyag, még egy pelenkát sem tudtak vásárolni a kisbabájuknak. Csak egy fecni volt, amit az utcán összesöpörnek, semmi más.


A reptérről ötórás autózással jutottunk a vadászterületre, ami nagyjából 450.000 hektár nagyságú. Elgondolkodtam egy kicsit azon, hogy amikor Attit megismertem, a vadászatot mennyire csúf cselekedetnek tartottam és nehezteltem miatta. Habár örök tépelődés és vívódás ez belül, mindig elsiratom az elejtett állatokat, magam soha nem bántanék egyet sem, hacsak az életem nem múlna rajta, mégis vannak dolgok, amiket már másképp látok. Úgy érzem, amíg egy összetett folyamatban magamon is fedezek fel hibákat, addig nincs jogom mások felett ítélkezni. Jó esetben vadásznak nem csak azt hívják, aki lelövi az állatokat, hanem azt is, aki erőfeszítéseket tesz az egészséges állomány fenntartásáért beleértve az élőhelyük megóvását is. Persze a szabályozások sok helyen sántítanak és előfordulnak szégyenletes históriák. Jó lenne, ha minden vadásznak a természet szeretete és tisztelete volna iránymutató.

Víziantilopok

Az ember minden szempontból drasztikusan belepiszkált Földünk természetes körforgásába, így vannak dolgok, amik csak nehezen, vagy egyáltalán nem változnak meg. Szerintem ilyen például a népesség szaporulat. Azokat a helyeket, amik élhetőek belaktuk, a vadat kiszorítottuk. Senki nem fogja lebontani a házakat, utakat, vagy felszámolni a mezőgazdasági területeket, mivel szükségesek az élethez, túl sokan vagyunk ahhoz, hogy mindenki önellátó gazdaságban éljen. Az már más kérdés, hogy vannak népek, akik így is tudnak harmóniában létezni a természettel, de ők nem úgy élnek, mint az úgynevezett „civilizált” emberek. Az elmúlt hónapokban találkoztunk ilyen csoportokkal, úgy láttam boldogok. Biztosra veszem, hogy minden ország jelenlegi rendszere összeomlana áram, számítógép és bankok nélkül. Ha nem szeretnénk az életünket alapvetően megváltoztatni, mert például ragaszkodunk az áramhoz, a fűtéshez, az autókhoz, a kozmetikumokhoz, a boltokban vásárolható ételekhez, akkor szabályozott keretek között a vadásztársaságok kénytelenek kordában tartani az állatállományt. Ne legyen veszett róka, ne lopkodja el a tyúkokat, a disznók, őzek és szarvasok ne egyék meg a földeken sok pénzből és munkából termelt növényeket. Lehetne más világ a Földön, de amíg a nagy többség nem így akarja, és nem hajlandó lemondani a megszokott kényelemről és biztonságról, addig ebből kell kihozni a legjobbat.

Kuduk

A természetvédők nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem érik el, hogy egy-egy területet nemzeti parkká nyilvánítsanak, sejtésem szerint ez azért is lehet kifejezetten bonyolult, mert több országhatárt is érinthet az egybefüggő rész, és a különböző kultúrákban eltér a természet védelméhez való hozzáállás. A pénz nagy úr, amit csak bír az ember hasznosít a maga javára, és soha nem elég, mert mohó és az elosztás elképesztően egyenlőtlen. Ezt is átéreztem eddigi kalandjaink során. Több kihelyezett plakátot is láttunk Zimbabwében, amit a természetvédők helyeztek el, felhívva a helyi lakosság figyelmét a védett fajokra, és kiemelt betűkkel foglalkozott a törvényes vadászattal, ami teljesen elfogadott Afrikában. Az orvvadászat visszaszorítása fontos, hogy ezekből az állatokból ne csak történelem legyen. Az érintetlen területeken való szigorú szabályok szerint engedélyezett vadászat, mint például a Sziklás-hegység, a Himalája, vagy éppen Afrika azt biztosítják, hogy a terület megmaradjon valóban érintetlennek. Ez az adott országnak is nagy bevételt jelent, megéri vigyázni rá, hogy egészséges és ép maradjon.

Szállásunk kertje naplementében

Kizökkentem a gondolatmenetből, amikor megérkeztünk a szálláshelyünkre, ami a vadon kellős közepén állt. A nádtetős házikóban szúnyogháló lógott az ágyak felett, a teraszról és kertből hallottuk az erdő hangjait. Először csak a nyavalyás moszkitók zümmögése volt ismerős, de idővel és Stephen segítségével apránként egyre többet be tudtunk azonosítani. Hihetetlenül feltöltött a szafari által nyújtott látvány és tapasztalat, a természet körforgásának tökéletessége.  Egyrészt úgy éreztem, hogy szép lenne, ha az egész világ megváltozna, és újra ilyen lenne minden, másrészt egyszerűen csak örültem, hogy itt vagyok. Bevallom, vannak dolgok, amikről én is nehezen mondanék le, a sok közül például a biztonság, hogyha kilépek a házból, ne egyenek meg és ne én számítsak a gyengébbnek, akit a természet selejtez. Sok a ragadozó, az antilopféle, az elefánt, zebra, zsiráf, varacskos disznó, gnú, majom, rágcsáló, madár, a rovar és a hüllő. Az erősebb fennmarad, a gyengébb elpusztul, de semmi nem vész kárba, ha más nem a keselyűk lakmároznak belőle. Minden visszakerül oda, ahonnan jött.

Sekuruval a táborunk teraszán

Életemben először láttam ennyi vadat a természetes élőhelyén, teljesen lenyűgözött. Az első nap mindig rám kellett szólni, hogy ne örüljek annyira hangosan mindennek, amit megpillantok, mert elijesztem őket és Atti zsákmány nélkül marad. Házunk teraszáról figyeltem a kiszáradt folyómederben ballagó antilopokat, madarak cirkáltak rajtuk. Igazi összhang. A madár jóllakik és biztonságban van, ők megkönnyebbülnek az élősködőktől. Nagyon praktikusan kialakított, nyitott dzsippel mentünk, a platóján két sor magasított ülést helyeztek el, így minden irányba nagyon jól láttunk.  Stephen megmutatta nekünk, hogy az a mély ordítás, amit oroszlánnak gondoltunk a táborban, a hangjukhoz képest kicsi impalák hangja, ami mellesleg a leopárd kedvenc csemegéje. A szafarira rendszerint pirkadat előtt indultunk, a déli órákban, amikor legmelegebben sütött a Nap ebédeltünk, majd sötétedésig a vadonban töltöttük az időt.
 
Naplemente után is látni a kék eget

Sehol a világon nem láttam még olyan vörös naplementét, mint Zimbabwében. Első alkalommal pont egy lapos, nyitott területen autóztunk, a kiszáradt, magas, aranyszínű fűben elvétve árválkodott egy-két fa, így a talajtól kezdve, a növények között is pirosas fény szűrődött át. Körbefordultam a szavannás mezőn, hosszan nyúltak el a horizonton a narancsos színek, a másik oldalon pedig még mindig a mélykék dominált. Itt láttam először a Délkeresztjét, ez a csillagkép mindig biztos irányt mutat, ha eltévedünk. Valahogy úgy tűnt ezen az oldalon sokkal több csillag világít, mint az északi féltekén.
Én a fényképezőgépemmel és kamerámmal, Atti puskával vadászott. A végkifejlet tekintetében nagy a különbség a kettő között, vagyis hogy én az exponáló gombot kattintom el, Atti pedig az elsütőt, az egyiknél örülök, a másiknál összeszorul a szívem, de a többi résznél ugyanarról beszélhetünk. Amikor konkrétan kerestünk egy vadfajt és észrevettük a nyomát, elkezdtük követni, nagyon halkan, osonva eredtünk utána, figyelve a jeleket a porban, fűben, bokrok között, amit az állat hagyott maga után. Nagyon érdekes és nem kis tapasztalatot igényel a feladat, a két fekete nyomkereső srác elképesztően értett hozzá. Amikor rátaláltunk, teljesen nesztelenül kellett megközelíteni, azt is szem előtt tartva, hogy a szélirány megfelelő legyen, ne érezzen meg bennünket, illetve a környékén poroszkáló zebrák, gnúk és madarak se vegyenek észre, mert azonnal jeleznek egymásnak és elinalnak. 
Gnú csapat


Sokszor botlottunk úttorlaszba, az elefántok előszeretettel döntik ki a fákat és eszik meg levelüket, kérgüket. Korábban csak szelídített formában találkoztam velük, de a vadak teljesen másak. Ők is békésen ringatóznak jobbra-balra, de erejük hátborzongató, amikor ormányukkal letépik a lombkoronát és pár laza oldalba billentéssel felborítják, kettétörik a fákat. A nőstények kifejezetten agresszívak, védik a kicsiket, ormányukat előre tartva trombitálnak, hogy „túl közel jöttél”. Ilyenkor illik hamar odébbállni, mert gyorsak és letaposnak mindent, ami az útjukba kerül. Ha támadásba lendülnek, gyalogos huszárként nincs esély ellene.
Megfelelő távolságot hagyva, hosszasan elnézegethettünk egy nagy családot, boldogan lakmároztak, játszottak, ivás közben fújták a vizet magukra. Kétszer előfordult, hogy gyors tolatás és megfordulás után menekülnünk kellett, mert előbukkant egy elefánt bika és futásnak eredt, üldözőbe véve bennünket az úton. Nagy harcos lehetett, az egyik agyara le is volt törve. Stephen testvére lejátszott nekünk egy videót, vadászat után mindig szétosztják a húst a helyieknek. Az elefántot nem is lehetett látni, csak egy hemzsegő ember hegyet, meg a kések villogó pengéit. Felér egy csatajelenettel, és sajnos a sérültek száma is vetekszik vele.
Gnúk

Lessátor a leopárd vadászathoz

Napunk nagy részét a leopárd csalétkek keresése, kihelyezése és a megfigyelő bunkerek építése tette ki. Nagyon sok él belőlük ezen a területen, számtalan helyen láttuk a nyomukat. Eszembe jutott, amikor Thaiföldön az ölemből etettem egy kicsit cumisüvegből, hatalmas ereje volt. Milyen lehet egy kifejlett példány? Atti mesélte, hogy egyik éjjel megfigyelte a les sátorból, hogy egy faágon állva, laza nyakmozdulattal felemelt egy egész impalát, úgy marcangolta.

Kafferbivaly

A kafferbivalyok a csendes területet kedvelik, nagyon okosak, figyelmesek, ennek ellenére gyakran sikerült a közelükbe kerülnünk. Ha tehetik, belehemperegnek a sárba, hogy megszáradva védőréteget képezzen a legyektől és élősködőktől. Egyik naplemente után láttunk egy nagy csordát, több százan lehettek, viszont az öreg bikák különválva a csapattól, magányosan élnek. Hatalmas testük tiszteletet parancsol, amikor önbizalommal telve, komor tekintetüket ránk szegezték, hát nyeltem egy nagyot.
Részlet Atti naplójából:
„Alkonyat után a telihold erősen világított, sejtelmessé tette a vadont, narancssárga színben izzott a homok, de az ég még akkor is kéklett. Keselyű gubbasztott egy kiszáradt fa tetején, a mellette elterülő tó vörös vizében a Towla hegy tükörképe látszott. Az erős fény nem kedvez a leopárd vadászathoz, ilyenkor viselkedése ideges és sokkal óvatosabb, mint sötétben.
A szobában nyitva hagytam éjjelre az ablakot, hogy élvezzem a kinti hangokat, az impalák sokat morvángoltak és néha hiénát is hallottam.
Hajnalban még világított a Hold, állt a levegő, de a madarak elkezdték csivitelésüket, keleten pedig már színesedett az ég alja. Nyomkereséssel kezdődött a reggel, Neverrel és Ambisonnal minden négyzetmétert átvizsgáltunk és a náddal benőtt ivóhely környékén magányos kafferbivaly nyomra bukkantunk. Never körbejárta a bozótos, ingoványszerű dagonyát és megtalálta azt a csapást, amin a bika elindult. Szép lassan, cserkelve követtük, az egyik fán hangos lármába fogtak a madarak, billegették testüket és fülsüketítően visítottak. Lábunk alatt halkan reccsentek a száraz fűszálak és az apró gallyak, gyakran levettem vállamról a 416-os Rigby kaliberű puskát, hogy zajtalanul tudjak átbújni a belógó ágak alatt. Félórás gyaloglás után rátaláltunk a bivaly ürülékére, még melegnek éreztük a talajon. Előre hajolva folytattuk a gyaloglást. Később Never megtorpant, Stephen azonnal leszúrta a lő botot a földbe, visszasandítottam Andira, ő már készenlétben állt a kamerával. A hatalmas kaffer háttal feküdt, tőlünk úgy negyven méterre. Madarak csipkedték hátáról az élősködőket, nemrég hempereghetett meg a sárban, mert néhol még nedves volt, de sok helyen beleszáradt a szőrébe a galacsinná keményedett föld. Néha meglegyintette farkát és mozdított egyet-egyet fején, amit leengedett a homokba, ezért szarvából keveset láttunk. Folyamatosan céloztam, újabb fél órát ácsorogtunk és végig rajta tartottam a szálkeresztet. Amikor pozíciót váltott, erősebben markoltam a puskát, de csak testsúlyát helyezte át másik helyzetbe. Az egyik ilyen alkalommal felállt, oldalra fordult és lassan ballagott, de takarták előlem a belógó növények, ezért nem lőttem. Szempillantás alatt észrevett minket és azonnal farkasszemet néztem a bikával. Soha nem felejtem el azt a tekintetet, ahogy bámult felém, sötét, mélyen ülő szemei, szinte megigéztek.
Szemből lőttem a lapockája alá és azonnal oldalra kezdett rohanni. Stephennel rögtön utána eredtünk, lábaink poroztak a homokban, a kaffer is bődült nagy porfelhőt kavart. Mindketten kibiztosított fegyverrel rohantunk, még szerencse, hogy mindig a sátorvason tartom az ujjam, mert megbotlottam egy kiálló tuskóban és hasra vágódtam a földön. Hirtelen azt sem tudtam mi történt, de talán ilyen gyorsan még soha nem pattantam fel, időm sem maradt átgondolni a dolgokat. Azonnal tüzeltem a bika után, Stephen egy lövését is hallottam és láttam, hogy lassul a nagytestű kafferbivaly. Gyors futása közben második lövésem is eltalálta, ettől már lerogyott és közelébe sétálva megadtam neki a kegyelemlövést. Bőgött még néhányat, egy öreg fa alatt feküdt, mely méltó helye lett végső állomásának, a mindent átélt öreg matuzsálem talán még az oroszlánokkal való küzdelmeit is láthatta. Teljesen lekoptatott fejdíszt viselt, szeme környékén mindenhol fehérlett, korát húsz évesre becsültük.”
(folytatás a Nimród Vadászújság augusztusi számában és Atti könyvében)


Több mint 1000 éves baobab fán ücsörgök 

Túránk közepe felé egy kis mélypontra jutottam, megkérdőjeleztem minden eddig felállított elméletemet. Eltűnődtem, valaha képes leszek-e elfogadni a vadászatnak azon részét, amikor Atti elsüti a fegyvert. Egyik délután azon kaptam magam, hogy potyognak a könnyeim. Este sokat beszélgettünk, Stephen véleménye szerint a vadászat rendkívül hasznos dolog, például ezen a területen az ebből befolyó bevételek tették lehetővé, hogy kutakat fúrjanak és a száraz időszakban ne vesszen el akkora nagy vadállomány, mint korábban. Elmondta, hogy itt is dolgozik ökológus, aki megállapítja, hogy az egyensúly fenntartása és az állatok tömeges megbetegedésének elkerülése érdekében, milyen fajból mennyit kell elejteni.
Volt rá példa, hogy a kormány nem engedte a vadkutyák levadászását, amikor elszaporodtak, majd bekövetkezett, amit a szakember jósolt, majdnem mind elpusztult betegségben. A ragadozók kordában tartása is fontos, hiszen ezen a vadászterülten csak az oroszlánok felfalnak naponta négyszáz vadat, és akkor még nem beszéltünk a leopárdról, gepárdról, hiénákról, vadkutyákról, sakálokról. Az általuk megszerzett zsákmány egy-két százalékát vadássza az ember. Végül ugyanarra a következtetésre jutottam, mint máskor is. Ésszel az ember felfogja, hogy vannak olyan dolgok az életben, amik szükségesek, még ha nem is a legjobb megoldást jelentik, ám nincs hatékonyabb helyettük. Azért a szív még ellenkezhet…

Az elefántok sok fát kidöntenek

Összeszokott csapattal jártuk a vadont, jó hangulatban telt az idő. Az egyetlen hátráltató tényező egy pókcsípés volt, amit Atti gyűjtött be, több mint egy hétig lázas volt tőle. Időközben szakálla is hosszúra nőtt, ami úgy öregíti, hogy a helyiek 50-60 évesre saccolták. Sekurunak hívták, ami sona nyelven nagypapát jelent. Emiatt állandóan élcelődtünk vele, de hiába próbáltuk rávenni a borotválkozásra, otthon megfogadta, hogy növeszti, míg hazaérünk.
Minden nap összefutottunk zsiráfokkal, kedvesen néztek, nagy szemeikkel pislogtak a fák lombjai közül, majd kicsik és nagyok, suta mozgással szaladtak, miközben csicsergő kismadarak köröztek a nyakuk és fejük körül. Az ember elsőre kis bárgyú, butácska teremtménynek gondolná őket, de mindig kiderül, hogy cseppet sem azok, sok más faj szeret a társaságukban falatozni, mert a magasból hamar kiszúrják a nem várt látogatót. A zebrák, gnúk, kuduk és impalák nagy csapatokba verődve keresgélték a táplálékot, amint szagot fogtak azonnal eliszkoltak, csak a nagy porfelhőt lehetett látni dübörgő nyomukban. 
Zebrák

Nem is csodálom, hiszen számtalan ragadozó vadászik rájuk, menekülniük kell állandóan. Sokszor találkoztunk leopárd vagy oroszlán áldozataként végzett tetemmel, ami fölött keselyűk köröztek türelmetlenül. Messziről árulkodnak... Követtünk egy húzás nyomot, leopárd vonszolta zsákmányát a bokorba, nemrég szerezhette meg. Gyakran felcipeli egy fára, hogy más ne férjen hozzá, de úgy látszik ezúttal túl nehéznek bizonyult. Amikor rátaláltunk, az impala kecses teste a porban hevert, vékony kis nyakán megsimítottam a puha szőrt. 
Impalák

Fiatal hím oroszlán

Amikor oroszlánokkal találkoztunk bevillant egy pillanatra, hogy milyen finom csemegék lennék mi is. Levegőt nem nagyon mertem venni, amikor fényképeztem őket, úgy húsz méterre lehettek tőlünk, nagyon kíváncsian méricskéltek, sokáig néztük egymást. Szerencsére nem kellett aggódni, mivel az autó biztonságot adott, bár Stephen hallott már balesetről, amikor beugrottak, épp ezért elővigyázatos volt. Pár napra rá jelezték a szomszédos vadászterületről, hogy az egyik kísérő kiszállt az autóból megfigyelni a nyomokat és egy oroszlán megtámadta. Szerencsére túlélte és azonnal elvitték a legközelebbi orvoshoz. A harapásnál a legnagyobb veszély, hogy az oroszlán fogán rengeteg baktérium él, a seb könnyen elfertőződik. Az eset utáni napon nem sokon múlt, hogy mi is hasonlóan járjunk, nyomkeresés közben a bozótban ballagtunk, majd amikor visszaértünk a kocsihoz, akkor vettük észre, hogy nagyjából harminc méterre lapult egy oroszlán, aki nagyon úgy festett, ránk vadászott. Hát igen, puska nélkül az ember is csak préda…
Óriási élmény a saját otthonukban találkozni a vadon lakóival, sokat tanulhat az ember az élet természetéről, szépségéről és egyszerűségéről. 
A kedvenceim


Varacskos disznók
  
Víziantilop


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése