2011. június 27., hétfő

Chimborazo



Chimborazo
Elindultunk autóval a Chimborazo vulkán felé, Atti ecuadori mászó társa, Jaime társaságában. Elszontyolodva bámultam ki az ablakon, mert a sérült térdem miatt meg sem próbálhattam a csúcsra feljutni. Sokat javult az előző naphoz képest, de ez még édes kevésnek bizonyult ahhoz, hogy túrabot nélkül képes legyek menni, nemhogy komolyabb erőfeszítést tenni a mászáshoz. Már meg sem lepődtem, hogy a hegyi szerpentinen defektet kaptunk és kereket kellett cserélni, szinte minden országban előadjuk ezt a mutatványt. Persze kerékkulcs nem volt nálunk, de kisegített minket egy másik autós, akit lestoppoltunk.

Hideg szél fújt a menedékháznál

Whymper menedékház 5000 méteren

Az időjárás elég szürke és csepergős volt, bíztunk benne, hogy hajnalra megváltozik. 4800 méteren parkoltunk le, majd hátizsákokkal az 5000 méteren lévő Whymper menedékházba gyalogoltunk. A kétszintes épület alsó részében egy nyílt tüzelésű kandalló melegített, itt főztük meg a vacsoránkat és ettük meg közösen egy ötvenes német hegymászóval és ecuadori kísérőjével. A felső részen hétkor elvackoltuk magunkat és aludtunk 10:30-ig. Egy órával később Atti a másik három hegymászóval elindult a híres csúcs felé. A gyomromban gombócot éreztem, de nem a magasság miatt, hanem mert az időjárás cseppet sem javult, erős szél fújta vízszintesen a havat. Nagy nehezen elaludtam, de éreztem arcomon, hogy behullik a szobába a hideg jégdara. Többször felébredtem, mert a vihar tépázta a háztetőt, arra gondoltam, vajon hogy boldogulnak ilyen körülmények között. Hajnali öt körül bakancsok kopogását hallottam, Joseph a német mászó és társa visszafordultak 5500 méterről, megnyugtattak, hogy Attiék jól haladnak. Amint felkelt a Nap kimentem a ház elé, hátha meglátom őket, de a felhők beültek és a szeles hóviharban semmit nem tudtam kivenni a hegyből.


Az indián nők hátukon cipelték 5000 méterre a kicsiket

Harmonika hangját hallottam, azt hittem képzelődöm, elég valószínűtlennek tűnt, de egyszer csak felbukkant egy nagy indián csapat a ház mögül. Libasorban meneteltek felfelé, színes ponchót, pávatollas kalapot, az asszonyok többrétegű szoknyát és vastag harisnyát viseltek. Cipőik nagyon egyszerűek, zacskó lógott ki belőlük, számukra ez jelentette a GoreTex-et. Hátukon pokrócba csomagolva cipelték a pici gyerekeket, amelyik már menni tudott, saját lábán taposta a havat. Egyenként kezet nyújtottak nekem és besereglettek a menedékházba.

A harmonikás csak játszott és játszott...

Ő beszélt angolul a csapatban

A tűz körül megmelegedtek, forró teát ittak, majd előbányászták az elemózsiákat és csoportos imádkozás után hozzáláttak. A zsebükből kukoricát és valamiféle magot halásztak ki, engem is megkínáltak vele. Egyikük tudott néhány szót angolul, így egész sokáig beszélgettünk. Már négy napja voltak úton, Banosba tartottak, de előbb meg akarták nézni a nagy hegyet. A harmonikás csak annyi szünetet hagyott, amíg evett, aztán újra rázendített. Néhányan táncoltak, a többiek jöttek-mentek. Náluk nagyon fiatalon indul a gyerekvállalás és általában öt-hat kicsi születik egy családban, teljesen elcsodálkoztak, hogy nálunk csak egy-két baba a jellemző, bár hozzátették, hogy nem könnyű boldogulni ekkora létszámmal az ő esetükben. A tűznél ücsörögve az egyik lány kezembe nyomott egy csecsemőt, még csak két hónapos volt. Elképesztő, hogy ennyi idősen is elviszik mindenféle körülmények közé. Nem csoda, ha pár évvel később már olyan erős, hogy egyedül is tartja velük a tempót. Hát mit ne mondjak, elkényeztetve nincsenek… Otthonaikban sincs nagy fűtés, meg lábujjhegyen járkálás mikor alszanak.

Imádkozott a hegy felé

Többször kijöttek velem a ház elé, hátha meglátjuk Attiékat, az öregek közül páran még összetett kézzel is mormoltak valamit a hegy felé. Néhány órás pihenő után felkerekedtek és felmásztak a jég határáig, majd a süvítő széllel küzdve lementek, újra eltűntek a domb mögött, ahonnan érkeztek.





Az indiánok eltűntek a hóviharban a domb mögött

Eljöttek, hogy megnézzék a hegyet

Én már nagyon türelmetlenül vártam, ítéletidő tombolt, egyre rosszabb lett, ha kidugtam az orrom a házból komoly fizikai munka volt megállni egy helyben, az arcomon pedig tűszúrásoknak éreztem a havat. Végre megpillantottam messziről Jaime rikító narancssárga kabátját, de Atti nem volt vele. Hirtelen a torkomban éreztem a szívverésemet, leizzadtam pár másodperc alatt, aztán úgy öt perc elteltével Atti is felbukkant a domb mögül. Elég rosszul nézett ki, amikor megláttam könnybe lábadt a szemem, annyira megkönnyebbültem, hogy épségben leért.

Visszaérkezés után a menedékház mellett

Részlet Atti naplójából:
„ Három óra autózással értünk el a hegy alaptáborába, út közben a kopár dombokon birkapásztorok piros ponchóban legeltették a nyájaikat, a falvakban is sokan öltöztek tradicionális ruhákba. 4800 méterig jutottunk autóval, a Chimborazo lábánál mindenfelé vikunyák és lovak legeltek. Háromnegyed órás sétával felkapaszkodtunk az utolsó menedékházig, ami 5000 méteren épült, Andi is jól bírta a menetet fájós lábával. Kint szakadt a hó, nekiálltunk a vacsora elkészítésének, az egyszerű főzőfülkében találtunk edényeket és paradicsomos, tonhalas tésztát főztünk. Mielőtt beléptem a házba, magányos fehér gerle csipkedett valamit a kövek közül és később gyors szárnycsapásokkal elrepült a völgy felé. Odabent Szűz Mária szobor védi a hegyen tartózkodókat, a falon Simón Bolívar a híres felszabadító emlékét márványtábla őrzi. Rajtunk kívül egy német hegymászó, Joseph ücsörgött az asztalnál, számtalan hegyet megmászott a világban, szikár testalkata és arcvonásai szinte árulkodtak életformájáról.

A piros útvonalat követtük
(5 - The Castle, 8 - Ventilla csúcs)
Mielőtt nem fedezték fel a himalájai csúcsokat, vagy a perui, argentin és chilei Andok egetverő ormait, a Chimborazo-t hitték a legmagasabbnak a világon. A gleccserolvadás gyors folyamatának következtében a hegyi utak néha drasztikus változást szenvednek, ez alól a Chimborazo sem kivétel, ezért a mászás előtt mindig konzultálni kell a legutolsó mászókkal és érdeklődni kell a menedékházban. A rövid beszélgetés után hétkor le is feküdtünk, mert néhány órás alvás után, fél tizenegyre beszéltük meg az ébresztőt. Elalvás előtt összepakoltam a dolgaimat, a hágóvasat, jégcsákányt, kabátot és néhány csokit, hogy a felkelés után azonnal indulhassunk. Emeletes ágyakon lehet a menedékház felső szintjén pihenni, alig hunytam le a szemem, de a telefonom hamarosan csipogott és kitápászkodtam a hálózsákból. Ettünk néhány falatot és két kötélpartiban vágtunk neki a hegynek, a másik páros az idősebb német volt társával én pedig Jaime Vargas, tapasztalt ecuadori hegymászóval indultam. Tíz perces sétával átballagtunk a szállás fölötti lapos völgyön, lábaink alatt halkan pattogtak a megfagyott apró kövek. Sűrű jégdara hullott, a fejlámpáink fénye megvilágította a talajt, kicsit nyomasztott, hogy csak azt a foltot láttam előttem. Joseph-ék tíz perccel korábban keltek útra, de amire elértük a „The Castle” nevű sziklafalat utolértük őket és eléjük is kerültünk. Cikk-cakkban araszoltunk felfelé a bástyáig, a legszebb látványt az alattunk is ragyogó csillagok nyújtották. Minél feljebb gyalogoltunk, annál felhősebbre változott az idő és egyre viharosabbá fokozódott a szél, gyakran előrehajolva az emelkedőre tudtam csak egyensúlyomat megtartani. 5200 méteren felvettük a hágóvasakat és a túrabotot jégcsákányra cseréltem. Távolodott mögöttünk Joseph-ék lámpafénye, mire elértük a gleccser jégnyelvét ők visszafordultak a vihar miatt. Láttam Jaime hágóvasának szikráit, amikor megcsúszott a köveken, kicsivel később már csak hangját hallottam, ahogy a jégen kopogott. Egyik veszélyforrása az út ezen szakaszának a gyakori kőhullás, ezért a lehető legrövidebb idő alatt ki kellett jutnunk a gleccserre. Végig megfagyott sziklákon másztunk, az erős szél beleseperte arcunkba a szúrós havat, szakállam miatt nem éreztem annyira kellemetlennek a szemcsék becsapódását. A hegy leküzdésére az októbertől februárig tartó időszak a legideálisabb, ilyenkor június végén rendkívüli a hideg és gyakori a viharos szél. Rövid gerincmászás után elértük a hosszú gleccserfolyosót, amin felmászva jutottunk ki a csúcsra vezető meredek hólejtőre. A gerincre vezető kiszállásnál majdnem függőleges jégen tettünk meg néhány métert, a tetején alig fél méteres sávon egyensúlyoztunk. A jégen mindenfelé gleccserhasadékok nyíltak, oldalukon jégcsapok csüngtek és félelmetesen szűkültek lefelé. Nehézsége a túrának, hogy 1300 méter szintet kell leküzdeni a hét kilométeres mászás alatt, ezért számos végzetes baleset történt itt a múltban azoknál, akik rosszul osztották be az erejüket, így a lejövetelre nem maradt kellő energiájuk és fent megfagytak. A gleccseren Jaime mászott elöl, néha a jég firnessé változott, de gyakran tükörsima felületbe rúgtam a hágóvas fogait. A vihar rendkívül megnehezítette haladásunkat, a hó vízszintesen vágódott az arcunkba, semmit sem láttunk, ruháinkat és hátizsákjainkat teljesen belepte a jég, az innivalóm is megdermedt a hátamon. Fejet szegve tapostam a havat és küzdöttem a viharral, voltak holtpontok, amikor a visszafordulást fontolgattam és fel akartam adni a küzdelmet, de akaraterőm legyőzte gondolataimat és tudtam, hogy elérem a csúcsot. Mindkét nagylábujjam vérzett a bakancsban, a körmeim is belilultak a rúgásoktól. Hét és fél óra küzdelem után értük el a 6267 méteres Ventilla nevű csúcsot és arra gondoltam, hogy Edward Whymper és a Carrel testvérek is itt állhattak 1880. január 4-én. Tombolt a hóvihar, egy helyben maradni sem tudtunk, mert a szél folyamatosan taszított minket, de akkor is hihetetlen érzés volt a Föld, Naphoz legközelebbi pontján állni. Fényképeket sem tudtam készíteni, mert amint elővettem a gépet befagyott a lencséje és törölgetnem kellett róla a milliméteres jeget. A csúcsfotónál éppen az exponálásra maradt idő és utána újra elhomályosodott az optika.


Csúcsfotó a hóviharban


Jaime és Én a Chimborazo csúcsán

Eszembe jutott egy idézet Whympertől:
„Mássz, ha akarsz, de ne feledd, hogy a bátorság és az erő nem elég az óvatosság nélkül, és egy pillanatnyi gondatlanság lerombolhatja a boldogságot örökre. Semmit ne tegyél sietősen, nézz meg jól minden lépést és az elejétől gondolj rá, mi lehet a végén.”
Három és fél óra alatt értünk le a menedékházba, lábaim gyakran összecsuklottak, nem tartották meg testsúlyomat, ezért többször is le kellett ülnöm a kövekre. Nagy nehezen leküzdöttem magam a hegyről, Andit már messziről láttam, ahogy várt rám, amikor odaértem hozzá megölelt és elpityeredett. „

2011. június 26., vasárnap

Quito és a Pichincha vulkán


Bazilika Quitoban a szállásunk ablakából

Buenos Airesben aznap, amikor indultunk Ecuadorba, szerencsére nem volt gond a vulkáni hamu miatt, így késés nélkül érkeztünk a fővárosba, Quito-ba éjjel. Januári indulásunk óta, most először foglaltam szállást, eddig mindig helyben kezdtünk keresgélni. Mintha éreztem volna, hogy szükség lesz rá… Atti csomagja nem jött meg, így rögtön meg kellett adnunk pontos nevet, címet és telefont, ahol elérnek, ha lesz hír felőle. Az időeltolódás és az utazás miatt túl fáradtak voltunk, hogy keseregjünk emiatt, így nem is foglalkoztunk különösebben a dologgal, aludtunk reggelig. Délelőtt az óvárost derítettük fel, cseppet sem csodálkozom, hogy teljes egészében az Unesco világörökség része. 2850 méter magasan fekszik az Andokban, körülötte gyönyörű 4-5000 méteres zöld hegyek figyelik a város nyüzsgését. A régi, színesre festett koloniális épületek és a virágokkal tömött erkélyek adják az alaphangulatát a hegyoldalba emelkedő kikövezett utcáknak.

Quito

Quito-i utcakép


Testfestés Quitoban

Szinte minden sarkon népviseletbe öltözött utcai zenészek játszottak, a főtéren zöldségeket, gyümölcsöket, rózsát és virágszirmokat terítettek szét körbe, a közepén pedig tüzet raktak, majd egy indián szertartást tartottak. Testfestők pingáltak ruhát néhány bátor jelentkezőre, sokan tollas fejdíszekkel és tradicionális öltözékben vonultak fel a szűk utcákban. Ennél jobb módot kitalálni sem tudtam volna, hogy átjárjon bennünket Ecuador hangulata.

Szertartás a főtéren

A Bazilika mellett
 
Utcakép Quitoban

 
Utcakép

 
Utcakép

Ahogy besötétedik rögtön egész más képet mutat a város, pillanatok alatt kiürülnek az utcák, a közbiztonság katasztrofális. Vannak területek, ahová nappal sem ajánlatos betévedni, de este az életével játszik az ember. Ez nagyon furcsa rossz érzéseket keltett bennem, otthon ha kedvem szottyan kimegyek az erdőbe kirándulni, vagy sétálok bárhol, ahol jólesik, de itt nem így működnek a dolgok.


Quito 3900 méter magasből

Attival elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megmászni a Chimborazo vulkánt, ami 6310 méter magas és a csúcsa Földünk legtávolabbi pontja a bolygó középpontjától. Emiatt Quito közelében akklimatizációs túrákra indultunk. Először az Ichimbia parkban sétáltunk körbe, de sajnos ez nem sokat segített, alig 50 méterrel volt lakóhelyünk fölött. Másnap felvonóval mentünk 3900 méterre és innen gyalogoltunk föl 4500 méterig. Gyönyörű kilátás nyílt a fővárosra és a környező hegyekre.




Pichincha vulkán csúcsa a háttérben

Másnap a Pichincha vulkán csúcsát szemeltük ki, 4696 méteren, magassága ellenére szép időben nem nehéz megmászni, turistaútvonal visz szinte végig, különösebb hegymászó tudást nem igényel. Amikor felértünk a tetejére, az időjárás hirtelen megváltozott, ami persze a magas hegyekben teljesen természetes, de nekünk mégis komoly nehézségeket okozott. A felhőktől és a jégdarától nem láttunk semmit, úgy 5 méter lehetett a látótávolság és nem tartottuk be az aranyszabályt, hogy a lehető legrövidebb időt töltsük a hegyen.

A Pichincha csúcsán

A csúcson madarakat fotóztunk és az akklimatizáció miatt több mint egy órát fent maradtunk. Lefelé menet elkövettük azt a hibát is, hogy nem tájékozódtunk, a nedves, csúszós sziklákról lemászva egy határozottan kitaposott útra értünk, mindenféle irány ellenőrzése nélkül megnyugodva gyalogoltunk rajta. Amikor gyanússá vált, hogy elvétettük az ösvényt, már túl késő volt visszafordulni, nem értünk volna oda a felvonó zárásáig. Időközben, ahogy egy kicsit lejjebb értünk a jégdarát eső váltotta fel és továbbra is hatalmas köd nehezítette a dolgunkat, nem voltunk benne biztosak, hogy visszatalálnánk arra az útra, ahonnan felmentünk. A felhők közül egy másodpercre előbukkant Quito, nem nagyon maradt más választásunk, elindultunk lefelé toronyiránt. A kollégáimtól kapott tájoló ezúttal létszükségnek bizonyult. Ruháink teljesen átáztak, a meredek hegyoldalon csúszkáltunk a derékig érő fűcsomók és bokrok között. Felváltva jöttek a dombok és völgyek, többször zsákutcába jutottunk, szakadék állta utunkat, ilyenkor jó sok energiát pazarolva vissza kellett másznunk és más helyen próbálkozni az átjutással. Megpillantottunk két tehenet, amint ők is észrevettek bennünket futásnak eredtek. Mi meg persze utánuk, hátha ők ismerik a járást. Bevált az ötlet, bár közben egy sípcsont középig érő, vörös sáros, mocsaras területen is átgázoltunk, ahol Attinak sikerült elterülni, így tetőtől talpig mocskos lett. Én sem maradtam el, mert számtalanszor kereszteztünk egy patakot, ahová csúszós lejtő vezetett, kezemmel csuklóig merültem el a dagonyában. Bakancsunkból a száránál bugyogott ki a víz. Végül a két jószágnak köszönhetően egy széles, könnyen járható útra találtunk, ezt nagyon sokáig követtük, futólépésben haladtunk rajta, néha kocogtunk, hogy többet haladjunk, amíg világos van. Nem utolsó sorban már fáztunk is, a levegő lehűlt, így muszáj volt intenzív mozgásban maradni. Kezdtünk fáradni, minden ételünk elfogyott és inni is csak a szikláról lefolyó esővizet tudtuk, amit összegyűjtöttünk. Az egyik hegyoldalba kiérve megpillantottuk a felvonó épületét, úgy 300 méterrel fölöttünk, két hegylábbal odébb. Felesleges lett volna erőlködni a feljutással, hiszen néhány perc múlva leállt, de el akartuk érni a vonalát, mert tudtuk, hogy alatta lesétálhatunk és a parkolójában találunk taxit is. A széles út nagy meglepetésünkre a sűrű bozótba vezetett, újra zsákutcába kerültünk. Teljesen besötétedett, a fejlámpáinkat nem használtuk, hogy senki se vegyen észre minket, mivel ilyenkor már veszélyes a környék. Az erdőben bolyongtunk, találtunk eldugott bunkereket, ami egyáltalán nem nyugtatott meg, de mégis kénytelenek voltunk keresztül menni rajtuk. Elértük a város legfelső határát, szögesdrót kerítéseken lépkedtünk át, itt kiszakadt a nadrágom, de ettől már nem néztem ki rosszabbul. Megpillantottunk egy utcát az erdőben, két autó fényét láttuk egymással szemben, csak álltak. A házak düledeztek, közvilágítás nuku. Hallottunk két lövést, majd utána egy sorozatot. Visszarohantunk a sűrűbe, nem mertünk lemenni. Jobbnak láttuk a hegyen maradni, mint a városnak erre a részére keveredni. Az motoszkált a fejemben, ha le is jutunk a civilizációba, akkor sem biztos, hogy épségben megússzuk. Azt hiszem még sosem éreztem magam ennyire kilátástalan helyzetben. Féltem. Attival már régóta nem beszélgettünk, egyrészt azért, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, másrészt teljesen kimerültünk. Láttam rajta, hogy bosszankodik és ideges, mert én teljesen rá hagyatkoztam a túrán, ő irányított és úgy érezte hibázott. Elértük az utolsó völgyet, ami elválasztott a felvonó parkolójától. Nagyon meredek füves lejtőn ereszkedtünk lefelé, ekkor bekövetkezett a legrosszabb, ami történhetett. Megcsúsztam és mivel a fáradtságtól elgyengültem, nem tudtam az esést koordinálni, elestem és kifordult a térdem. A hang, amit hallottam közben, nem volt bíztató, de gondoltam, hogy nem törés. Ezzel egy időben Atti elérte a völgy alját, elkeseredve közölte, hogy sziklafal áll alattunk. Itt jött el a perc, amikor elsírtam magam. Atti felvett a földről és elindult velem visszafelé az utolsó házak irányába. Újra át kellett evickélni egy erdőn, a két túrabotra támaszkodva sántikáltam fölfelé a hegyen, nem engedtem vitetni magam, tudtam, hogy Atti is kimerült és tartottam tőle, hogy a maradék erejére még szükség lehet. Így telt el legalább egy óra, amikor este tízkor, alvó teheneket kerülgetve osontunk egyik kertből a másikba. Nem akartunk feltűnést kelteni, de a kutyák őrülten ugattak. Utca egyébként itt sem volt, a házak a hegyoldalba épültek, egy szűk, kitaposott, sáros ösvényen botorkáltunk lefelé. Egy nyomornegyedbe érkeztünk. Mondanom sem kell, milyen érzések kerülgettek, de úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Ekkor egy asszony előjött a kunyhójából, a kutyája majd meg evett minket. Először azt hittem itt a vége, de amikor egy kis fény megvilágította az arcát, láttam, hogy kedvesen mosolyog. Spanyolul kérdezte, hogy mégis mit csinálunk itt ilyenkor, legalábbis ezt vettük ki belőle, mi meg csak hajtogattuk, hogy a centrumba megyünk. Nem engedett tovább, elmutogatta, hogy nagyon veszélyes, megtámadnának minket. Kioldotta a spárgát a nyeklő-nyakló deszkákból tákolt kapuról és intett, hogy azonnal igyekezzünk befelé. A ház amolyan sárból épített viskó volt, a teteje bádoglemez, fóliával letakarva, ablaka szintén huzatos, ide zacskót szögeltek. Elég sajátos, dohos, áporodott szag járta át a nedvesség miatt. A bejárati ajtót, egy hosszú fadarabbal betámasztotta, majd leültetett az egyetlen székre. A konyhában döngölt földpadlón állt egy tűzhely, mellette fapolcon az összes edény, a falon pedig egy katonai díszegyenruha. Nem derült ki, hol vannak a férfiak a családból. Cukros forralt tejet nyomott a kezünkbe, azonnal észrevette, hogy lassan eléhezünk. Két kézzel fogtam a bögrét, mert remegett a kezem. Bőrigázva, szutykosan ültünk az ajtóban, ekkor ásítva előjött a várandós lánya és hozott nekünk száraz pizsamákat. Elpityeredtem, mert meghatódtam rajta, hogy a világ végén is van védőangyalunk, másrészt az addig magamba fojtott félelem feloldódott. Öt-hat embertől próbáltak telefonon segítséget kérni, taxistól, rendőrtől, baráttól, hátha valaki bevinne a központba, de mindenki azt mondta, hogy sötétben nem jön a környékre. Egyébként mindenük nagyon tiszta volt, csak a szegénység ordított a ház minden szegletéből. Víz és fürdőszoba híján az udvarra jártak wc-re. A szobájukban két ágy volt, Dolores a sajátját átadta nekünk. Nem akartuk elfogadni, mutogattuk, hogy nekünk a földön is tökéletes lesz, de behajtott minket, mint a későn hazaért, elkószált gyerekeket, aztán lefeküdt a lánya mellé. Ekkor vettük észre, hogy közöttük nyöszörög egy pici baba is. Csak pislogtunk a takaró alatt és el sem hittük, az egészet. A lábam annyira fájt, hogy nem sokat aludtam, Atti meg a történteken rágódott. Pirkadatkor mindannyian felébredtünk, Dolores hozott nekünk egy-egy főtt tojást, friss forralt tejből joghurtot és összeaprított gyümölcsöt. Ők nem ettek… Dúltak bennem az érzések, ezek az emberek mindenüket nekünk adták, amijük csak volt. Az ágyukat, ruhájukat és az ételüket is, mindemellett anyai szeretettel gondoskodtak rólunk. Reggel újabb tiszta ruhát adott ránk, lekísért minket a város szélére, ahol már volt földút, majd szerzett egy ismerőst, aki bevitt minket a központba. Először félúton el akart köszönni és kiszállni a kocsiból, hogy orvoshoz megy, de addig mutogattunk, míg megértette, hogy szeretnénk, ha velünk jönne a szállásig és egyébként is rajtunk vannak a ruháik.  Odaadtam neki a kalapom és a karkötőm, nagyon örült neki, de a pénzt nem akarta elfogadni, pedig az ilyen szegény családok két-három dollárból élnek naponta. Végül addig erősködtünk, hogy eltette. Megöleltük egymást és kölcsönösen köszöngettük a segítséget. Azt hiszem Ecuador ezen oldalát csak kevesen tapasztalják meg…

2011. június 18., szombat

Iguazu vízesés

Részlet az Iguazu vízesésről
Puerto Iguazú városába érve, a reptéri buszon egy középkorú francia párral ismerkedtünk meg. Ugyanazt az egyszerű és barátságos szállást néztük ki, a házinéni végig azt gondolta, hogy együtt vagyunk. Vacsora közben megállapítottuk, hogy a hasonlóak vonzzák egymást, és ez nem csak az élethez való hozzáállásunkra igaz. Összemosolyogtunk, amikor észrevettük, hogy teljesen egyformába öltöztünk. Ők is sokat utaznak és megbeszéltük, hogy később még meglátogatjuk egymást.
Részlet Atti naplójából:

Ördögtorok zuhatag

Ördögtorok

 „Szédítő robajjal zuhan alá a végeláthatatlan víztömeg a bazalt lépcsőkön, temérdek zöld növény kúszik a meredek sziklafalakon, vízpára teszi sejtelmessé a tájat, a nap sugarai szivárványt ívelnek a hatalmas hasadékban. Az elterülő, lassan lopakodó Iguazú folyó hirtelen válik ijesztő zuhataggá, ahogy hömpölyögve szakad a mélybe. Szubtrópusi esőerdő öleli körbe a vízesést, a magasban hollókeselyűk köröznek, némelyik leszáll a kövekre, érzem szagukat a levegőben. A fák gyökerei közül fikuszok nőnek, pompás látvány a rajtuk ugráló amerikai kékvarjú, színes tollazata miatt nem gondolnám, hogy a varjúfélék közé tartozik. Koatik osontak a fűben, egyáltalán nem tartanak az embertől, sőt a gyerekek lábánál sündörögnek és várják a csemegét. Pillangók libbentek a felhők könnyedségével, egyikük rászállt Andi vállára. Újra átéltem az Argentínában történteket, csak néztem és hallgattam a megfékezhetetlen erővel rohanó áradatot és elöntöttek gondolataim. Már szépnek láttam az eltelt vadásznapokat, amit elősegített a terítékre hozott axis szarvas élménye. Szívesen emlékszem a beszélgetésekre Lisával és Zachal, a reggeli szertartásos mate tea szürcsölésekre és arra a pillanatra, amikor Zach szemében megláttam a fényt, miután meséltem és mutattam neki a nepáli kék kos vadászat videó felvételeit. Búcsúzáskor örömmel említette, hogy sikerült átadnom a hegyi vadászatok hangulatát és a jövőben szeretné átélni személyesen is ezeket az élményeket.
 A naplóm lapjai átnedvesedtek a vízesés párájától, a közelemben kiálló kőre felmászott egy teknős, nagy erőfeszítések árán küzdötte ki magát a sodrásból. Az Ördögtorok zuhatag felett kormos sarlósfecskék cikáznak, szárnyukat összecsukva, torpedóként törik át a félelmetes, dübörgő, fehéren habzó vízfüggönyt; mögötte teljes biztonsággal fészkelnek és költenek. Több mint 2000 féle őshonos növénynek és fának ad otthont a táj, 450 fajta madár és 80 emlősfaj színesíti a környezetet, köztük a jaguár, tapír és a párducmacska. Álltam és figyeltem a dühöngő folyót, Argentína a természeti csodák paradicsoma.”







Koati


Amerikai varjú


Cordobától Purmamarcáig


Órákig nem találkoztunk senkivel az úton

Cordobában autót béreltünk és nekivágtunk az öt napos kirándulásnak. Első nap teljesen kopár vidéket szeltünk át, végeláthatatlan, nyílegyenes úton haladtunk. Két óra is eltelt úgy, hogy senkivel nem találkoztunk, egyik irányból sem jött másik jármű. Néha pillantottunk meg egy-egy tanyát, többségük elképesztően lepukkant, ha nem láttam volna frissen mosott és kiteregetett ruhákat, azt hittem volna, csak romok és nem lakja senki. A Rio Hondo tónál tartottunk egy pihenőt, figyeltük, ahogy kormoránok százai sütkéreznek a köveken és vadásznak a halakra. Gondoltuk, nem is rossz ötlet, így ott ebédeltünk, friss rostonsült halat készítettek szabadtűzön, nagy tál salátát hoztak mellé. Az éjszakát Santiago del Esperoban töltöttük, nyüzsgő kis város, teljesen felpörögtünk a hangulatától.

Halas a Rio Hondo tó mellett


Úton a szubtrópusi erdőben

Reggel korán keltünk és hamarosan egy egész más környezetbe értünk. Egyik pillanatról a másikra a füves, száraz pusztát felváltották az erdők, majd az Andok lábához érve szubtrópusi esőerdőn keresztül kanyarogtunk a szerpentineken. Alig vártam, hogy végre élettel teli természeti szépségeket lássak. A fák dúsak és zöldek, törzsüket és ágaikat nem lehetett látni a sok kúszónövénytől és orchideától, a völgyben gyönyörű folyó kígyózott. Többször megálltunk körülnézni és gyönyörködni a tájban. Ahogy haladtunk fölfelé a hegyen hirtelen változott meg újra minden.

A hegyen átérve megváltozott a táj

3-4 méter magas kaktuszok

Az esőerdőt felváltották a kopár, vöröses sziklák, mindenütt három-négy méter magas kaktuszok ácsorogtak. Szerettük volna aznap Cafayate városát elérni, de folyton megálltunk valami érdekesség miatt, például egy falusi grundfocit vagy lovakat nézni. Az falvakban sokan szőrén baktatnak lovaikkal,  láttunk egy mezítlábas kisfiút, aki éppen nagy karimájú kalapjában igyekezett megfékezni hátasát. Ránk sötétedett és az aszfalt is eltűnt, úgy döntöttünk megalszunk az első adandó lehetőségnél, pláne, hogy egy lélek sem járt rajtunk kívül itt. A kavicsos úton nem szerettünk volna defektet kapni éjjel, túl sokszor futottunk már bele ebbe a kellemetlenségbe.

Vidéki utcakép


Borászat Cafayate-ban, az Andok lábánál

Ahogy kivilágosodott Amaichá del Valle-ból folytattuk az utat, és még reggel beértünk Cafayate-be. Megint új arcát mutatta a vidék, hatalmas szőlőföldek terültek el és seregével repültek a papagájok fölöttük. A háttérben kopár, kaktuszokkal tarkított hegyek voltak és nívós borászatok, pincék váltották egymást. A város nagyon hangulatos, jó állapotú régi épületei között nyüzsgött a sok ember, mindenütt teraszos éttermek, a csocsó elmaradhatatlan kellék, kávézók és borkóstolók csábítottak bennünket. Mivel sok tervünk volt még aznap, sajnos ellen kellett állnunk, hogy vezethessünk. Épp egy kerékpár versenyt indítottak, Atti szívesen benevezett volna, de az idő szorított. A kisváros apraja-nagyja az utcán drukkolt, teljesen átvettük a jókedvüket. A gyerekek kergetőztek és labdáztak, az idősebbek egymásnak körbeadva szívták a mate teát, az itt nagyon tipikus, népszerű kis edényből. Megtöltik teafűvel, csorgatnak rá termoszból egy kevés forró vizet, csak annyit, hogy sűrű maradjon, dobnak rá egy kanálka cukrot, hogy ne legyen keserű és szűrős végű fém szipkával szürcsölik. A pampákon mi is kipróbáltuk Martinéknál, jó kis szokás, úgy vettem észre, a társasági élet elmaradhatatlan része. Fájó szívvel hagytuk ott ezt a kedves várost, de már kíváncsiak voltunk a folytatásra is.

Mögöttünk az Andok vonulatai

Eltűntek a szőlőföldek, egyre magasabb vörös sziklák és homok váltotta fel őket. Szűk kanyonok nyíltak a Conchas folyó völgyéből, egymást követték a látnivalók. Nekem az El Anfiteatro és a Garganta del Diablo tetszett a legjobban. A természetes amfiteátrumban két zenész játszott, leheveredtem egy kőkupacra és hallgattam őket. Az akusztika tökéletes volt, nagyon élveztem az egész életérzést, ami körülvett. Jó darabig csak egyedül voltunk a sziklák között, majd megjelent egy korosabb, szakállas túrabiciklis, előbányászott egy üveg borocskát a táskájából és körbekínálta. A zenészekkel és vele kortyolgattuk a bort és még cd-t is szereztünk a kocsiba. Egyszercsak előbukkant egy másik szakállas helyi figura is, tüzet rakott és régi alumínium teáskannában főzőcskézett. Beszédbe elegyedtünk és kiderült, hogy nagyszülei a háború idején vándoroltak Magyarországról ide, ő már sajnos nem ismeri a nyelvünket, de teljesen belelkesedett miattunk. Felszabadult érzésekkel folytattuk az utunkat Salta felé, közben hangosan hallgattuk tovább a két srác vidám zenéjét a lemezről.
Garganta del Diablo


Catedral Bazilika

Este Salta főterén sétálgattunk, bekukkantottunk a templomba, épp a pünkösdi mise ért véget. Az emberek egymást ölelgették kifelé jövet, az ismerősök nagy cuppanós puszikkal üdvözölték egymást. Az éttermek kivetítői focimeccset közvetítettek mindenhol, éppen vacsoráztunk, amikor összesereglettek egy csomóan megünnepelni kedvenc csapatuk győzelmét, táncoltak, ugráltak, énekeltek zászlókkal a hátukon, kisgyerekkel a nyakukban. Későn aludtunk el aznap, a város pezsgése vitt minket magával.

Purmamarca a Hétszínű heggyel a háttérben

Reggel újra észak felé vettük az irányt, kanyargós, inkább egysávosnak mondható úton vágtunk át a hegyekben az erdőn. Purmamarca-ba igyekeztünk, délután értünk a kopár vidékre, egyedülálló látvány fogadott. A falu hátterében a Hétszínű hegy emelkedik, különböző fémoxidok jelenlétének köszönheti különlegességét. A faluban kószálva megismerkedtünk egy buenos aires-i középkorú párral, együtt sétáltunk körbe a rövid túraútvonalon. Kiderült, hogy a férfi hegymászó, sok közös témát találtunk.

Purmamarca egy utcája

Purmamarca főtere és a piac

A Hétszínű hegy
Másnap Tilcara-ba terveztünk kirándulni, de ajánlottak egy másik lehetőséget, amit pár napja jártak be és jobban tetszett nekik. Megbeszéltük, hogy este Tilcara-ban együtt vacsorázunk és folytatjuk a beszélgetést, de sajnos nem találtuk meg a pici éttermet, ahol megbeszéltük a találkát. Tankolnunk viszont mindenképp kellett, mert a környéken sehol máshol nem volt kút, ide is épphogy elértünk, pont kifogyott a benzin. Visszamentünk Purmamarca-ba, láttunk egy nagyon barátságos kis éttermet még délután, ezt választottuk, így legalább nem kellett vezetni és a híres argentin borról sem kellett lemondani.

Salinas Grandes-nél Anna-val és Sylvie-vel

Gondban voltunk az étlappal, mert semmit sem értettünk belőle, reménytelennek tűnt, hogy pont azt kapjuk, amire vágyunk. Ekkor lépett be két belga lány, Anna és Sylvie, akik segítettek elboldogulni, jól beszélték az angolt és a spanyolt is. Hamar összebarátkoztunk velük, másnap együtt utaztunk a Salinas Grandes sós fennsíkra. 9 éve élnek együtt, Magyarországon is jártak már, az első közös nyaralásukat töltötték nálunk. Tesóknak, vagy barátnőknek gondoltam őket először, mondták, hogy mindig így szokott lenni.
 Hajtűkanyarokkal vezetett az út 4200 méterre az Andokban, vikunya csapatokat láttunk elballagni a hegyoldalakban, majd megérkeztünk a sós mezőhöz. Érdekes látványt nyújtott, mint egy hófehér tenger, amit hegyláncok vesznek körül. Visszafelé is megálltunk egy-két kitérőt tenni, a táj végig nagyon különleges volt.

Andok - a képet Csabinak ajánljuk :-)



Vikunyák

4200 méteren az Andokban

 Késő délután értünk vissza Salta-ba, leadtuk a kocsit, másnap délben pedig szereztünk egy repjegyet az Iguazú vízeséshez, két óra múlva már a gépen ültünk. Nem kapkodtuk el a vételt, úgy gondoltuk a vulkán miatt biztosabb, ha aznap érdeklődünk, indul-e a járat egyáltalán.