Pokhara és az Annapurna kör



Úton Pokharába



 Öt napi fekvés után úgy döntöttünk, elindulunk a Himalájába, az Annapurna körre. Felpakoltunk rendesen, mindjárt az első napon kiderült, hogy túlságosan is. Olyan nehézre sikerült a táskám, hogy csak ülve sikerült a hátamra venni, néha úgy éreztem hanyatt esek, úgy húzott. Attiét meg sem tudtam emelni. Helyi busszal zötykölődtünk a túra kiinduló pontjáig, Besisaharig, ahol összeismerkedtünk egy holland fiúval, két norvég lánnyal és egy cseh párossal, akikkel egy darabig együtt haladtunk. Az első nap elég kínlódósan alakult a motyónk miatt, mivel még gyengék voltunk a tüdőgyulladástól. Jutalmunk a Manaslu 8156 méteres csúcsának és szép vízeséseknek a látványa volt. 

Első este Jagatban aludtunk, reggel újult erővel vágtunk neki az útnak. Degeszre ettük magunkat, hogy minden kifogyjon a táskából és könnyebb legyen. Egy hosszú szakaszt tettünk meg, hogy spóroljunk egy napot, amit későbbre szántunk tartalékba az akklimatizációhoz a magasabb területekre. 



Az  asszonyok faleveelet cipelnek a hátukon



Virágzó rododentron erdők mellett gyalogoltunk a Marsyangdi folyó mentén, amin át is keltünk egy nagyon hosszú függőhídon. A hidak végig kiváló állapotban vannak, újnak látszanak. Az egész útvonal nagyon jól ki van építve, eltévedni lehetetlen, nem is értettük, mi lehet a szerepe egy túravezetőnek. Többen mondták nekünk, hogy lehangoló lesz a túrázók serege, pláne, hogy 2011 a turizmus éve Nepálban, de mindenki meglepetésére kifejezetten kevés látogató volt, a falvakban is üresen ácsorogtak a vendégházak. Meleg vízhez nem volt szerencsénk sehol, a szobák egyszerűek, két ágy és más semmi, ellenben kényelmesek. Az alvásért szinte alig fizettünk, már-már belepirultunk annyira olcsón számították. Cserébe mindenhol a háziaknál ettünk, de ez is nagyon jó áron volt ahhoz képest, hogy ide mindent gyalogosan hurcolnak fel, vagy helyben termelik meg. 

Konyha

 Az úton sok teherhordóval találkoztunk, láttunk egy férfit, aki egy ketrecben a homlokán tartott hevederrel cipelt vagy húsz csirkét. Akárhogy is számoltuk legalább 35-40 kilót vitt óriási emelkedőkön. Mire Bagarchapba értünk, úgy estünk be az ágyba, mint egy zsák. Másnap a Manang völgyben araszoltunk fölfelé, a sok pici hídon kereszteztük a folyót és néhány házból álló apró településen sétáltunk át. 

Imakerekek egy kis falu elején

A növényzet itt még dús és zöld, a szubtrópusi éghajlat miatt meleg is van. Ahogy fölfelé haladtunk minden nap rendkívül változatos és más arcát mutatta a táj. Rendszeresen összefutottunk ismerős arcokkal, akikkel jókat beszélgettünk egy-egy pihenő alkalmával. Az éjszakát Chameban töltöttük 2710 méteren, ami a Manang völgy adminisztratív központja. 

Iskolások gyalogolnak hazafelé
az út szélén

Jó nagy településre számítottunk, ahogy a helyiek beharangozták, de igazából negyed óra alatt be lehetett járni. Estére sajnos bekrepált a bal térdem, egyáltalán nem tudtam behajlítani, valószínű nem szokott hozzá ennyi súly cipeléséhez. El voltam keseredve, mert még hátra volt a túra neheze. Vastagon bekentem piros tigrisbalzsammal, amit még Kathmanduban vettem véletlenül a fehér eukaliptuszos helyett, húsz percig kezeltem magam energiával és reggelre csodát tett; így vidáman ugráltam le az emeleti lépcsőről reggelizni. Nagy élmény volt, ahogy közeledtünk a magas hegyek felé, gyönyörű kilátás nyílt az Annapurna II, Pisang, a Himalchuli és a Ngadi Chuli csúcsokra. 

Menet közben teljes döbbenettel figyeltem, hogy milyen eszközökkel dolgoznak földjeiken az emberek. Mivel itt nincsenek autó által járható utak és áram is csak nagyon korlátozottan, önellátóak a települések és csak a kézi munkát alkalmazzák. Két ökröt befogva, faekével szántanak a teraszosan kialakított területeken, az asszonyok fonott kosarakat cipelnek a hátukon. 



Ökrökkel és faekével szántanak



Ezekben hordják a tüzifát, faleveleket a fűtéshez, fenyő tűleveleket az állatok alá alomnak és a mezőgazdasághoz, köveket, földet az építkezéshez. A férfiak kalapáccsal és vésővel faragták az összegyűjtött kőtömbökből a téglának valót. A nők hátukon kendőbe csomagolva hurcolják gyermeküket, vagy unokájukat, így végeznek minden háztartási munkát. Nagyon kiábrándító volt, amikor rájöttünk, hogy robbantások okozzák a dübörgést, amit hallottunk. Láttuk, hogy a szemközti sziklák oldalát vésik ki, hogy utat építsenek. Természetesen itt is mindent kézzel csinálnak, csákányolják, vésőgéppel bontják a sziklát, mindenféle sisak, kötél és védőfelszerelés nélkül lógnak, kalapálnak a falakon. Rossz volt nézni nem csak a keserves munkát, de azt is, amit ezzel tesznek. Állítólag tíz éven belül elkészül az út, úgy hiszem addigra teljesen elveszti a varázsát ez az útvonal. Látom magam előtt, hogy kiránduló csoportok, buszok árasztják el ezeket a falvakat és tájakat. Fájó érzés látni, ahogy a természet csodáit fúrják-faragják és az itt élő emberek is csak turista látványossággá válnak. Előbb utóbb levetik tradicionális viseletüket, némi fizetség ellenében újra beöltöznek, ha odavisznek egy-egy csapatot. Biztos vagyok benne, hogy sok előnnyel is fog járni az út, de abban már nem, hogy hosszú távon boldogabb lesz tőle az itt élő nép. Este felső Pisangban 3310 méteren aludtunk, ahol többnyire a helyiek laknak, az alsó Pisangot alakították ki inkább a túrázónak. 

Felső-Pisang

Innen fentről a kilátás is sokkal szebb a hegyekre, a tetején pedig egy templom áll, amit a falubeliek közösen építettek. Másnap Mananghoz közeledtünk. A növények lassacskán ritkultak, inkább csak néhány bokrot lehetett látni, a föld egyre szárazabbá vált, szamár karavánok kígyóztak végig az utakon. 

Felfelé haladva egyre ritkább lett a növényzet

Gyönyörű kilátás nyílt az Annapurna III és IV csúcsokra. Nekem ez volt a kedvencem az egész túrán. Manang 3540 méteren helyezkedik el, csodálatos panorámával. Úgy döntöttünk, hogy tartunk itt egy akklimatizációs és egyben pihenő napot.



Manang utcája



Manang



Manang szűk utcáiban

 Ez a falu tetszett a legjobban, lovak, csirkék, kakasok, kecskék és jakok kóricáltak az utcákon illetve a környékén. A házak többnyire kőből épülnek, melyet sárral tapasztanak össze, a háztető fából készül, a tüzelő a lapos tetőre van halmozva. Itt reggel és este már kifejezetten hűvösnek éreztük a levegőt, fűtés természetesen nem volt sehol, a szállások nagyon huzatosak és hajnalra rendszerint elfagy a víz. A konyháik is nagyon érdekesek, nyílt tűzön sütnek-főznek mindenféle finomságot. Megkóstoltuk a jak steaket és az almáspitét, ami el sem tudom mondani milyen jól esett, az elmúlt napok egyhangú étkezései után. A faluban sok az imamalom, aki arra jár, megforgatja őket. Estére megint alig bírtam menni, és Attinak is beszúrt az a térde, ami régen el volt törve. Vettünk térdvédőt, agyonkrémeztük, kapott egy kis energiát, így másnapra újra megjavult. Kinéztünk a falu fölött egy gompát, ahol egy láma lakik és meditál 4000 méteren, gondoltuk ez jó lesz akklimatizációs túrának. A lámát elneveztük száz rupis lámának, mert mint megtudtuk csak a turistaszezonban alszik ott és száz rupiért enged be. Mivel most nem volt főszezon, nem is találtuk ott. A látvány, ami itt elénk tárult a legszebb volt az egész kör alatt. Láttuk alattunk a falut beolvadva a homokos, köves táj színeibe, körülötte a teraszos földeket, a völgy aljában a Marsyangdi folyó kanyarulatait, a szemközti hegyek lábánál a türkizkék Gangapurna gleccsertavat és velünk szemben, szinte karnyújtásnyira az Annapurna III és IV valamint a Gangapurna havas, jeges csúcsait. 



Kilátás a gompától Manag fölött



Órákig gyönyörködtünk innen a tájban, Atti még felmászott egy sziklatömbön egy jégfalhoz is. Minden gompánál, csortennél, templomnál pihentek kék kos trófeák. Szent állatnak tekintenek rájuk, az elhullott szarvakat összegyűjtik és méltó helyre szállítják. Felfedeztünk egy emléktáblát a sziklán, amire több név fel volt sorolva, az Annapurna lett végső állomásuk. Álltam azon a gyönyörű, békés és csöndes helyen, sasok vitorláztak, hatalmas szárnyaikat a nap átvilágította és elképzeltem, hogy ezek a fiatalok mennyire szerethették a hegyet, milyen boldogok lehettek, amikor elkezdték mászni. Könnyek szaladtak a szemembe. Eszembe jutott Tibi barátunk, aki tavaly nyáron nem jött haza többet a Dolomitokból. Még mindig nagyon élénken előttem van minden mozdulata, a mosolya, a hangja, a sok közös kaland. És ez így is marad. Éjjel róla álmodtam. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk Letdar felé. Egy óra lehetett még hátra, amikor észrevettünk a hegyoldalban egy óriási csapat kék kost és néhány vad jakot. 

Kék kosok

Atti úgy belelkesedett, hogy ledobta a legközelebbi bokorba a táskáját és odaosont hozzájuk 30 méterre a kamerával. Egy meredek oldalon kellett lefelé mennie, hogy elérje a folyót, ahová a szemközti oldalról igyekeztek le inni. Úgy két órát töltöttünk ott őket nézegetve, Atti nagyon szép, közeli felvételeket készített róluk. 

Kék kos

Én fönt vártam meg, bár szívesen lementem volna, de a fájós térdem miatt nem mertem bevállalni a nagyon meredek leereszkedést a völgyig. Már minden bajom volt, hogy nem tudtam közelebb menni, igazi szerencsétlennek éreztem magam. Letdarban elértük a 4200 métert, a táj szintén nagyon szép volt, a szállás előtt jakok legelésztek. Miközben köztük sétálgattam megint megpillantottam egy csapat kék kost, ezúttal jó magasan, felettünk a hegyoldalban. Fényképezőgépemmel a nyakamban felrohantunk, amíg takarásban voltunk, utána hason kúszva a földön és a bokrok között, 10-15 méterre megközelítettük őket. 



Jakok Letdarnál



 Tenyerünkből lógta a tüskék, a ruhánkból minden érintésre puffant a porfelhő. Atti kitalálta, amikor már közel kerültünk a juhokhoz, hogy tegyünk úgy, mintha jakok lennénk, nehogy elriadjanak. Ő lopakodott elöl lehajolva, én meg a nadrágjába kapaszkodva utána. Így álcáztuk magunkat. J Utólag azért elég jót mulattunk magunkon, főleg, hogy enyhén szólva felesleges volt ennyit kommandózni, mert amikor végül észrevettek, ügyet sem vetettek ránk. Egyáltalán nem féltek, itt nem zavarja őket senki. Atti teljesen elképedt, mert három hete, amikor a vadászterületen voltak a Dorpatan régióban, ott már 400 méterről futottak, mint a szélvész. Nagy élmény volt mindkettőnknek ilyen közelről megfigyelni őket. Nem ártott volna pihenni, mielőtt magasabbra mentünk, de ezt nem lehetett kihagyni. Másnap 4850 méteren éjszakáztunk a High Camp-ben, meredek kaptatón vezetett az út odáig. 



Úton Letdar és a High Camp között



A levegő már elég ritka volt, kisebb mozgástól is elfogyott a szufla. Nagyon jól esett volna egy fürdés, mivel a túra eleje óta nem volt rá lehetőség, de még hideg vízzel sem volt. Igaz, ha lett volna se biztos, hogy bárki használja, mert így is minden ruhánkat felvettük, amit magunkkal hoztunk, olyan hideg volt. A szobánkban 1 fok, kint pedig röpködtek a mínuszok. Érdekes, hogy hó az alacsonyabb régiókban egyáltalán nem esett, csak itt jelentek meg az első foltok. Atti meg is jegyezte, hogy három hete, a Dhaulagiri környékén már 3700 méteren combig érő havat tapostak. Hajnali fél hatkor indultunk tovább, a legmagasabb pont, a Thorung La hágó felé, hogy a napfelkeltét láthassuk és elkerüljük az erős szelet. Jó tempóban haladtunk fölfelé, 5416 méteren fekszik, a térkép azt írja, ez a világ legmagasabb hágója. Szerencsére egyiküknek sem akadt akklimatizációs gondja. A végén már nehezen vettük a levegőt, de néhány másodperc pihenő után újra megnyugodott a légzésünk.


High Camp



Thorung-La hágó

A lefelé úttól jobban tartottunk, 1600 méter szintet kellett gyalogolni 10 km alatt. A térdünknek ajándék volt, de Mukhtinatba érve mindenért kárpótolt a kilenc nap után a forró tusoló. Ez már a Mustang régióhoz tartozik, kopár hegyek jellemzik. A túra minden része csodaszép volt, megérte minden percét. Mukhtinatig 120 kilométert tettünk meg 820-ról 5416 méterre gyalogoltunk föl. Innen viszont sajnos az útvonal egybeesik a mérhetetlenül poros földúttal, amit eddig építettek ki az autóknak. Hepehupás, keskeny út, néha a patakon is át kell gázolni a terepjárókkal, amik itt a tömegközlekedést jelentik. A portól kapott tüdőgyulladás után ehhez nem volt kedvünk, így menetrendszerinti dzsip járattal zötykölődtünk le Jomsonig. Út közben az ablakból láttuk az ismerős túratársakat a porfelhőben köhögve, így nem bántuk meg döntésünket. Jomsonból kisgéppel repültünk vissza Pokharába, ahonnan még utoljára láthattuk a felhők fölött a havas hegycsúcsokat. Így kimaradt ugyan a túra Poon Hill-i része, de azért alakítottuk így, hogy maradjon időnk egy raftingra és a Chitwan Nemzeti Parkra.

Kathmanduban Vicával

Helyiek Kathmanduban

Vicával a meditáción

Jógi kézlenyomata a sziklában

Attiékkal teljesen véletlenül egyszerre értünk Kathmanduba. Már alig vártuk, hogy találkozzunk és meséljünk egymásnak. Nagy volt az örömük a sikeres vadászat miatt, este ki is rúgtunk a hámból. Másfél hét alatt annyit nőtt Atti szakálla, hogy mikor megláttam egész idegennek tűnt. Olyan jól sikerült az este, hogy másnap a csapat egy részével visszamentünk bulizni. A következő pár napot a városban töltöttük, Vicával és a csapattal részt vettünk egy szeretetmeditáción a világbékéért, amit minden évben, 1 hónapon át tartanak. Több százan voltak jelen, nagyon emelkedett hangulatban telt, elképzeltem, hogy milyen más lenne a világ, ha mindenki ilyenekért küzdene, mint ezek az emberek, akik erre szánnak egy egész hónapot. Tudom elég utópisztikus, de azért elképzelni nem volt rossz. András egy kolostorban beszélt újra az elengedésről nekünk, ami nagyon tetszett. Odatalálni egy kicsit kalandos volt, mert Vicával elbámészkodtunk és lemaradtunk a többiektől, pillanatok alatt szem elől tévesztettük őket a zegzugos utcákban. Végül egy szerzetes vezetett oda bennünket, akibe belebotlottunk a nagy keresgélés közepette. Sokat lődörögtünk a Swayambu-nál, ahol minden nap más árussal barátkoztunk össze. Az egyik festő fiú megosztotta velünk történetét, Pokhara környékén lakik a hegyekben, fél évet ott dolgozik a családdal a földeken és festeget, fél évet árulja a képeit Kathmanduban. Nagyon békés és boldog az élete. Másfél órát társalogtunk, amíg esett az eső, teára is meghívott minket. Egyik nap egy idős árus irányított be a boltjába, és hangtálakkal végzett egy kezelést rajtunk. A hangtálak a rezgésükkel gyógyítanak. Utána ő is sokat mesélt nekünk magáról. Érdekes volt, hogy egyikük sem kínálgatta a portékáját csak egyszerűen beszélgettek velük. Meg is lepődtem. 

Ellátogattunk meditációs barlangokhoz, ahol egy jógi hagyta a kézlenyomatát a sziklában, megnéztük Patan városrész hangulatos Durbar terét és eldugott templomokat, ahová András láma barátja vezetett. 

Durbar tér

Az erős por és szmog miatt már napok óta küzdött mindenki a torokfájással, így menekülésszerűen néhányan kimentünk a város szélén elterülő Nagarjun Nemzeti Parkba. Találkoztunk itt egy magyar lánnyal, aki egy nemzetközi emberjogi szervezetnél dolgozik Nepálban, politikai ügyekkel foglalkoznak. Előtte Palesztinában volt, elmondása szerint nem lehetett egyszerű feladat. 

A Nagarjun Nemzeti Parkban

Menet közben elmúlt a lázam és a torokfájásom is, így Attival leszerveztük, hogy miután Vicáék tovább utaznak Dharamsala-ba, vissza Indiába, mi is elmegyünk Pokharába. Nem jött össze elsőre, mert reggelre visszaestem a betegségbe. Vica elbúcsúztatása sem volt valami vicces, kilenc hónapig nem találkozunk, Attival meg is jegyeztük, hogy miközben integettünk a busz után, hogy megint magunkra maradtunk. Már Doki és Paller Atti is hazaértek. Reggel felhívtuk Mahesh-t, aki a vadászatot szervezte Attiéknak, hogy segítsen orvost találni. Itt Nepálban egyébként jobb nem kerülni doktor karmai közé. Szerencsére egy nagyon kulturált klinikát ismert, ahol jól kivizsgáltak, vérvétel, tüdőröntgen, miegymás és kiderítették, hogy a porral szereztem egy kis bakteriális tüdőgyulladást. Amint jobban lettem Pokharába autóztunk, hátha gyorsabban gyógyulok a hegyek lábánál a tisztább levegőn. Atti is hasonló gondokkal küzdött, mint én, csak egy kicsit jobban tartotta magát. Nagyon elkeserítő és tehetetlen érzés feküdni a szobában, ablakból a szúnyoghálón keresztül sóvárogni a hegyek után, miközben attól kifulladunk, hogy levonszoljuk magunkat a sarki gyógyszertárig. A hét órás út Pokharáig egyébként nagyon szép volt, sok kis települést érintettünk, kihasználtam az alkalmat, amikor felforrt a vizünk, hogy bepillantsak egy-egy tanya életébe. Teraszos földművelés minden talpalatnyi helyen, a falusiak a hátukon és fejükön cipelik a rőzsét, vizes kancsót, terelgetik állataikat, kézzel mosnak a folyóban, a gyerekek hosszú kilométereket gyalogolnak az iskolából hazáig. Áram elvétve és meglepetésszerűen van az egész országban, vidéken, ahol generátor sincs, ez még jobban bekorlátozza a napi tevékenységet. Az élet minden bizonnyal nehezebb itt, mint nálunk, mégsem tűnnek cseppet sem boldogtalanabbnak. Olyasmi lehet, mint otthon az 1900-as évek elején, amiről nagymamáink meséltek, amikor gyerekkorukra, fiatalságukra emlékeztek. Nagyon különös ezt a XXI. században látni, de semmiképpen sem rossz, vagy taszító. Inkább szép. Csendes és békés.

Indiában Vicával





Vica és én :-)



Az első éjszakát egyedül töltöttem a tibeti menekült negyedben. Nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, akikkel találkoztam, rögtön beszélgetésbe is elegyedtek velem, ez nagy megnyugvással töltött el, nem éreztem elveszettnek magam. Arcvonásaik nagyon tiszták, mosolygósak, nem hiába, hegyi nép. Ráadásul a felettem lévő szobában magyarokkal hozott össze a sors, ők is szinte ugyanarra fognak haladni, mint mi. Vicáék hajnalban érkeztek, egymás nyakába ugrottunk, nagyon örültünk egymásnak. Alig vártuk, hogy végre megbeszéljünk mindent, sok mondanivalónk volt egymásnak. Mindjárt belevetettük magunkat Delhi sűrűjébe, a Vörös Erődben és környékén derítettük fel a terepet.



Utcakép Delhiben



Az utcákon sétálva belecsöppentünk a nyüzsgő város mindennapjaiba. Ennyi embert egy helyen, koncentráltan, sürögve, dolgozva, henyélve, imádkozva és ilyen kaotikus közlekedéssel elképzelni sem tudtam. Láttam ugyan korábban képeket, filmeket, de ott lenni és az áramlat része lenni egészen más. Az úttesten keresztbe-kasul, számomra teljesen átláthatatlanul rohannak egyszerre, minden irányba az autók, kerékpáros és motoros riksák, gyalogosok, lovas kocsik, biciklisek, robogósok, buszok, tehenek, kecskék és kóbor kutyák.



Sok jó ember kis helyen is elfér...



A járműveken elképesztő embertömeg, a három személyes motoros riksákba gyakran 15 ember is bepréselődik, csüngenek az oldalán, ülnek a teherautó platókon, csomagtartókon, utánfutókban, megkapaszkodva lógnak a buszokon. A gyalogosok sokan cipelnek valamit a fejükön, hátukon, vagy kiskocsit húznak toronymagasra megpakolva. Ebben a forgatagban boltosok hada invitálja be a járókelőket, mások meg a templomok bejáratánál imádkoznak, tudatukból kizárva a külvilágot. Az épületek mocskosul lerobbantak, hömpölyög a szemét, egészen egyedi szagok terjengnek, a lárma, a kutyák marakodása és folyamatos dudálás fülsüketítő.



Fodrászkodás az úttest szélén



És mégis! Valami egyszerűen magával ragad. A tibeti negyednek teljesen más a hangulata, olyan mint egy falu, ahová visszavonulhat az ember és teljes biztonságban érezheti magát. Amikor este kiértünk a vonathoz, történt egy kis fennakadás a helyekkel, ami néhányaknál nem kis nyugtalanságot okozott. A csapatnak szétszórva szóltak a helyjegyei, nem egymás mellé, így a helyiekkel kellett a háló részeket megosztani, mert cserélni nem engedtek. Az ágyak három emeletesek voltak, felülni nem tudtunk endesen, illetve az itteniekre tervezték a hosszát is, így ha netalán ki akartam volna nyújtani a lábam, akkor úgy sípcsont középtől lelógott. Ez nem lett volna baj, ha két percenként nem  futkostak volna föl-alá az árusok üvöltve ismételgetve, hogy „csaj, csaj, csaj, garam csaj, garam kofi, garam csaj!!!!” Teát és kávét kínáltak, azt hiszem rajtunk kívül mindenki vett. Nekik pont én lettem volna az ütköző fejmagasságban, mivel a legfelső ágyat alkudtam ki a mellettem ülő indiai családdal. Vicával a mázlisták közé tartoztunk, mert egy helyre kerültünk és a Varanasiban élő hindu hálótársak is kedvesek voltak. 

Varanasi egy utcája... Por az van bőven...



Többen riogattak, hogy ha ez az első indiai látogatásunk, akkor Varanasi fejesugrás lesz a mély vízbe, sokkoló is lehet, legfőképp a halottégetés a Gangesz partján. Ehhez képest le voltunk nyűgözve a sokféle embertől, akiket láttunk és magának a városnak a hangulatától. Nagyon tetszett és sokat beszéltünk a benyomásainkról, amik szinte azonosak voltak. Az utcák dugig voltak a markukat tartó koldusokkal és megnyomorított lábú kéregetőkkel. Más érzés volt a velük való találkozás, mint Nepálban, mivel erőszakosságuk ellenszenvet váltott ki belőlünk.

Hozzá lehet szokni a látványhoz...



Voltak, akiket sajnáltam, de mégsem éreztem, hogy jót teszek, ha adok nekik. Ha megesett a szívünk valakin, legtöbb esetben csalódottan nézhettünk körbe, mert telhetetlenül csimpaszkodott utánunk, hogy még kér, mert ez kevés és pillanatok alatt ott termettek a többiek is. Valóban sok borzalmat lehetett itt látni, de egy idő után olyan dolgokhoz is hozzászokik az ember szeme és elméje, amiről sosem gondolta volna. Egy biciklis riksában ülve társalogtunk Vicával, amikor megláttunk egy letakart alakot. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy rezzenéstelen arccal találgatjuk, vajon halott-e, vagy alszik és mindezen nem is szörnyülködtünk már. Indiában ez is belefér…

Az emberek nagyon barátságosak

Meglátogattuk Varanasi közelében Sarnathot, ahol Buddha először tanított megvilágosodása után, itt meditáltunk egyet közösen a sztúpa mellett. Azt hiszem, nem maga a sztúpa, ami erővel teli, hanem az emberek töltik fel a környezetét.



Halott égetés a Gangesz partján



Ezen az estén buli volt a Gangesz partján, mert pont Siva ünnepét tartották. Rengeteg gyertya, virág, vidám zenék és előadások, énekek adták az alaphangulatot. Megnéztünk egy halottégetést, ahol az elmúlás gondolatával szembesülhettünk. Korábban azt hittem, nyomasztónak fogom találni, de furcsa módon teljesen természetesnek hatott. A rokonok örülnek, amikor idős ember megy el, hiszen hitük szerint, aki Varanasiban hal meg, annak egyenes az útja egy másik létbe és nem születik le többet a földi életbe. Sokan jönnek ide meghalni. A fiatalok elvesztése itt is szomorú. Megrakják a máglyát, a bebugyolált testet ráhelyezik, majd fölülről is beborítják fával és meggyújtják. Csak a férfiak vesznek részt a ceremónián, ők a tűz mellett állnak. Az eseményeket követő érzelmekre ható zene, ami többnyire dobszó, magas hangot adó harang és csengő volt, csukott szemmel hallgatva többek szerint alkalmas lehetett volna egy transzba eséshez. Nagyon érdekesnek éreztem, tényleg nem olyan komor esemény volt, mint nálunk Európában. Azon gondolkodtunk, hogy vajon amiatt-e, mert maga a szertartás hangulata ragadott magával és azonosulni tudtunk hitükkel, vagy csupán azért, mert nem állt közel egyik elhunyt sem.



Hajnal a Gangeszen... Óriási hangulata van!



Gangesz part

 Hajnalban csónakba szálltunk a Gangeszen, a felkelő nap sugarai misztikussá változtatták a partot. A színes régi épületek, a vízről felemelkedő köd, a lépcsőkön teljes átéléssel imádkozó és fürdő emberek, a halottégetők füstje és lángja apránként vált egyre élénkebbé a fényben. A víz egyáltalán nem tűnt koszosnak, vagy fertőzöttnek ezen a részen, bár így sem merült fel bennem, hogy lemártózzak. Azt mondják, hogy a sok szennyezés ellenére minden baktérium elpusztul benne és hosszú időn át tartva sem büdösödik, vagy buggyan meg.



Fürdés a Gangeszben



Az egyik társunk, Janó mesélte, hogy ő korábban, amikor északon járt és megbetegedett egyszer megfürdött és ivott is a vizéből, másnapra pedig meggyógyult. Ő is vitt belőle haza és két év alatt sem romlott meg. A folyón ringatózva arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mindezt átélhetem és megtapasztalhatom azokat a felbukkanó érzéseket, amelyekkel kétségtelenül csak itt találkozhatok. Sokat jelent nekem, hogy Vicával együtt lehettünk itt és megoszthattuk egymással India hangulatát.



Kézzel mosnak, a kövekhez dörzsölik, csapkodják a ruhákat



A ferde torony láttán olyan érzésem támadt, mintha
látogatást tettem volna a Föld bolygóra miután a civilizációt
betemette a homok...



Nyüzsgés és élet



Találkozásom két szádhuval



Bodhgaya - Mahabodhi sztúpa



Varanasiból Bodhgaya felé vettük az irányt. Útközben sokat morfondíroztam magamban az élet értelmén és az elmúláson. Az ember megszületik valahová, nagy reményekkel, a családja és az adott társadalom körülményei és normái elkezdik alakítani, küzd a céljaiért, melyek hol szívből jövő, hol elkorcsosult, az ego szülte vágyak. Vannak, akik szeretnék az egész világot szebbé tenni, van aki egyszerűen csak éldegél benne, és persze van, aki rombolja. Hogy kinek milyen lesz a film, ami lepörög a végén, az csakis rajta múlik, de nem könnyű eldönteni, hogy mikor jár jó, vagy mellékúton. Bodhgaya-ban három napot töltöttünk, a Mahabodhi sztúpa közelében szálltunk meg, ami a világörökség része. A hotel meglehetősen lepukkant volt, bár a környéken a jobbak közé tartozott. Nagy választási lehetőség nem volt, ugyanis az előre lefoglalt szálláson kiadták a helyünket. A fal a padlótól fejmagasságig omladozott, legalább két év mocska ragadt a szobában és a fürdőben. Az ágyneműk büdösek, foltosak és mosatlanok voltak, így a hálózsákban aludtunk, ami számomra egyben szaunát is jelentett a mínusz 9 fokos komfortjával, miközben kint vibrált a levegő a hőségtől. Vica teljesen odavolt, hogy nem fog tudni aludni, mert két gekkó is motoszkált az ágy körül. Mire majdnem megbarátkozott velük, sikerült kikergetnem őket az ablakon, de végül én nem aludtam semmit a szúnyogoktól. A jobb kezemen 16 csípés lett reggelre, pedig éjjel csak hajtottam, csapkodtam őket, amire szegény Vica néha felriadt.

A sztúpa lábánál áll az a bodhi fa, ami alatt Buddha megvilágosodott. Nagy energiát tulajdonítanak a helynek, tömegével jönnek ide meditálni az emberek. Mindhárom nap eljöttünk, tartottunk közös meditációt és az elengedésről beszélgettünk. Bár nagyon sok mindenbe beleásta már magát, Andrásnak ez az egyik fő területe. Nagyon érdekes és a hétköznapokban is hasznos módszer, hogy az életünket úgy tudjuk alakítani, hogy boldogok legyünk. Általában valamit vagy nagyon el szeretnénk érni, vagy el akarunk kerülni. Az elengedéssel a görcsösséget szüntetjük meg, ami aztán mindennek a nyitja. András szerint jobban bízunk a pincérben, mint az univerzumban, mivel ha étteremben rendelünk, teljes biztonsággal várjuk a vacsorát, még nem készült el, mégis tudjuk, hogy a miénk és nem gondolkodunk rajta. Míg az életünkben, ha szeretnénk valamit, azt ráfeszülve próbáljuk megvalósítani, vagy épp távol tartani magunktól és azt gondoljuk, hogy ennek mikéntjét saját erőből, egyes-egyedül kell kitalálni, pedig sokszor az élet maga is hozza a megoldást, csak nem mindig vesszük észre.

Belegondoltam, hogy már eddig is milyen sokszor alkalmaztam ezt a módszert ösztönösen, az egész utunk is ennek a segítségével valósulhatott meg, de emellett nap, mint nap követek el hibákat és bonyolítom túl a dolgokat. Legtöbb ember vagy a múltban, vagy a jövőben él és csak kevesen a jelenben. Ez az utazás úgy gondolom tökéletes gyakorlása annak, hogy megtanulhassak a jelenben élni, hogy a múlt rögeszméi és a jövő félelmei ne mérgezzék a pillanat örömét. Ez néha nem tűnik egyszerűnek. Visszatérve a sztúpához, tényleg van varázsa, az ide látogató emberek feltöltik erővel, énekelnek, zenélnek, meditálnak, körbe-körbe sétálnak, magukba elmélyednek, vagy beszélgetnek egymással. Mindenesetre a béke szigetének éreztem, pláne, hogy kapuján kilépve nagyon erős a kontraszt. Odakint lárma és tömeg, árusok hada, akik időnként képesek a szállásig ránk tapadva, erőszakosan kínálni portékájukat. Vicával már néha elvesztettük türelmünket, mivel beszélgetni sem hagytak tolakodásukkal. A kéregető koldusok is szép számmal „támadnak”. Ha nem vagyunk észnél, két másodperc alatt képesek lehúzni az energiánkat. Hiába igyekszem úgy tenni, mintha ott se lennének, teljesen feleslegesen utasítom el őket hol kedvesen, hol határozottan, vagy már a végén ingerülten, akkor is rángatják a ruhámat. Nyomakodnak, hogy adjunk pénzt, vagy vegyünk valami kacatot. Mindenkiben felmerült, hogy szívesen segítene, de nem ilyen módon.



Koldus a templom bejáratában.
Szívszorító...



Így elmentünk egy falusi iskolába, ahol alkalmunk nyílt a gyerekekkel beszélgetni, megnéztük hol és hogyan tanulnak. Úgy döntöttünk, az iskolának adunk inkább egy kis anyagi támogatást, ennek legalább van értelme. Az iskola nagyon egyszerű, három kis teremből áll. Az első és második osztály a földön ülve, összezsúfolva, a harmadik-negyedik már padokban és egy-egy füzettel, az ötödik-hatodik osztály ugyanúgy összevonva kapja a képzést. A nagyobbak már elég jól beszéltek angolul, legtöbbnek ez a kedvenc tantárgya, felismerték, hogy ez nélkülözhetetlen, ha akarnak előre lépni. Innen nem messze meditáltunk egy hófehér templomban, ahol Buddha feladta aszkéta életmódját és rájött, hogy a szélsőségek nem jók, az arany középút célravezetőbb.



Kútról hordják a vizet



A falvakon keresztül haladva láttuk, hogy legtöbben szegényes vályog, jobb esetben tégla viskókban élnek, mezőgazdaságból tartják fenn magukat. A szemét itt is hömpölygött az utcán, Vicával arról beszélgettünk, hogy valahol mi fejlettebb országok is hibásak vagyunk ebben. Az itt élő egyszerű emberek régen megtermeltek, előállítottak mindent, amire szükségük volt, nem maradt semmi, de a sok műanyag, üveg és egyéb nem lebomló anyaggal nem tudnak mit kezdeni és nem is tanította meg senki nekik. Mostanra ez már olyan méreteket ölt, hogy nem is tudom, van-e kiút. Egyébként még a mai napig is falevélből, vagy cserépből készítenek tányért, majd egyszerűen eldobják. A tehenek ürülékét összegyúrják és feltapasztják a házfalakra száradni, azzal fűtenek.

Falukép



Korán munkára fogják a gyerekeket



A földeken mindent kézi munkával végeznek, olyan eszközökkel dolgoznak, mint amiről Atti nagymamája szokott nekünk mesélni Cigándon és csak skanzenben látunk hasonlót otthon. Olyan ez, mint egy időutazás. A Bodhgayaban töltött napokra, a beszélgetésekre és sétákra barátnőmmel már nagy szükségem volt. Nagyon boldog voltam, hogy együtt voltunk itt. Sokszor eszembe jutott Atti is, hogy vajon minden rendben megy-e, jó-e az időjárás, nincs-e valami veszély. Három napos buszozás várt ránk Kathmanduig, ami nagyon érdekes volt az útközben ejtett falvak miatt. Első este megérkeztünk Kushinagarba, Buddha halálának helyszínére, másnap pedig Lumbinibe, ahol született.



A falvakban mi voltunk a látványosság,
integetve, kiáltozva búcsúztak tőlünk



Ez a két nap nekem teljesen kiesett, mert rosszul lettem és a busz utolsó ülésén kialakított fekhelyen henteregtem arra koncentrálva, hogy ne kelljen újra és újra közelről viszont látnom, amit ettem. Elég viszontagságosnak éreztem az utat, mivel sok részen nem is volt lebetonozva, akkorákat huppant és dobott rajtam, hogy meg kellett támaszkodni, le ne essek, a táskák, amik fel voltak tornyozva mellettem, pedig mintha muszáj lett volna, sorra potyogtak rám. Ez a fekhely végül két személyessé lett alakítva és felváltva gyengélkedtek még néhányan mellettem. Valami ételtől lehetett, mert nagyon le is gyengültem, két napig az ájulás környékezett, ha felálltam. Harmadik napra viszont, mintha elvágták volna, így hajnalban vidáman sétáltunk a kertben, ahol Buddha születésének helyét őrzik.