Chiang Mai és környéke, és utolsó állomásunk Thaiföldön a Kwai folyó



Templom Chiang Maiban



Hajnalban értünk Chiang Maiba, alig vártam, hogy kiszálljunk a buszból, mert a klímától a tíz órás út alatt jégkockává fagytam. Majdnem végig aludtuk az egészet, csak a hideg ébresztett fel néha. Nagy meglepetésemre a kinti levegő is hűvös volt, kabátban jártak az emberek, így az első vendégházba bevetettük magunkat, amit találtunk. Aznap késő délutánig sétálgattunk, megnéztünk néhány templomot, majd a végén beneveztünk egy láb masszázsra. Épp arról beszélgettünk Attival, hogy sokkal jobban elfáradtunk a városnézegetős vánszorgásban, mint egy túrában a hegyekben Iránban. Az esti bazáron keresztül indultunk haza, ez Attinál kivágta a biztosítékot. Annyian voltak, mint a heringek, több hangszóróból kiabáltak valamit, amit ugyan nem értettünk, de a fülünket bántotta, úgy hangzott, mint valami TV Shop-os túlpörgetett reklámszöveg. Nekem tetszett, hogy thai zenét játszottak és amikor a himnusz szólt, mindenki megállt az utcán és abbahagyták a beszédet, főzést és kereskedést. A sámlin, vagy a földön ücsörgő árusok is felpattantak és mindenki mosolyogva, ragyogó arccal hallgatta némán. Amint vége lett, azonnal folytatódott a nagy nyüzsgés. Jó volt látni, hogy bizony vannak még helyek, ahol ez fontos mindenkinek, bár mondjuk Attinak pont ez tette be a kaput. A zajongó kavalkád, ahol mindenki vásárol, alkudozik az utcai árusokkal és egyszer csak megszólal a nemzeti dal a hangszórókból. Nem igazán illett össze számára ez a kép. Már majdnem a szobánkhoz értünk, amikor magyar hang ütötte meg a fülünket. A pásztói párral végül éjszakába nyúlóan beszélgettünk a kertben, nagyon megtaláltuk egymást, elérhetőségeket is cseréltünk. Ők már sokszor voltak Thaiföldön, beleszerettek az országba, mindig más területet fedeznek fel, de már nagyon otthonosan mozognak itt. Biztos, hogy nem utoljára találkoztunk. J

  

A csapat



 Reggel egy 13 fős csapattal indultunk kétnapos túrára. Szerencsénk volt, mert jó társaság jött össze, két koreai és két német lánnyal különösen sokat beszélgettünk, címet cseréltünk a fotók miatt, meg azért is, hogy ha úgy adódik meglátogassuk egymást. A koreai lányok a jövőben terveznek is Magyarországra jönni. A túrákat elefánt háton, bambusztutajon és gyalog tettük meg. Az ormányosok nagyon aranyosak és játékosak voltak , amikor a folyóban gázoltunk velük, az előttük és mellettük haladókra boldogan fújták a vizet. Valami csoda folytán egyedül mi maradtunk szárazak.

  

A vízesés mögött rejtőzik a barlang



 Utána kirándultunk az erdőben, a thai fiú, aki a túravezető volt, megállás nélkül viccelődött és mulattatta a népet. Például talált egy hatalmas döglött pókot, ráhelyezte egy falevélre, elrendezgette a lábait, mintha élne és kitette az ösvény közepére, hogy a mögöttünk jövő lányok hadd sikítsanak. Egy gyönyörű vízeséshez értünk, ami alatt lehűtöttük magunkat és mögé bújva egy tátongó barlangba jutottunk. A folyó vize nagyon hideg, így nem sokat lubickoltunk, de Atti párjára akadt egy holland srácban, akivel a barlang plafonján mezítláb bouldereztek.



Tábortűz



Még naplemente előtt beértünk egy eldugott karen faluba Haui Hoi-ba. A karen törzs eredetileg Burmából származik, az egyik olyan nép, akik harmóniában tudnak élni a természettel. A kis faluban nincs áram, így korán lepihennek és hajnalban kelnek. A patak vizét vezetik a kunyhókhoz, illetve összegyűjtik az esővizet, amit szintén felhasználnak. Vacsora előtt felderítettük Attival a környéket. A kakasok, tyúkok és csibék szabadon szaladgáltak mindenütt, a malacokat rövid pórázon hizlalták, a háztetők falevélből készültek, sok részük nyitott, ahol nincs se ablak, se ajtó.



Bambusz tutajozás

  

Megtudtuk, hogy csak a sárgát használják, ez a legtartósabb, két-három évig bírja, a zöld csak egy-másfél évig, az elszáradt barna pedig már semmire sem való.



Karen kisfiú



Nagyon egyszerű körülmények között töltik napjaikat, a ház egy jól szellőző részében, nyílt tűz mellett sütnek, főznek. Néhány évtizede még ópiumkereskedésből élt az itteni lakosság, a karen embereket nehezen győzték meg arról, hogy a mezőgazdaság szerteágazó szegmenséből merítsenek az ópium termesztés rovására.  Az Aranyháromszögként ismert övezet része Thaiföld is, amihez Laosz, Vietnam és a legnagyobb termelő Burma tartozik. Ők az egyetlen olyan bevándorolt nép Thaiföldön, akiknek saját írott törzsi nyelvük van.

 

Karen házikó, falevél tetővel



 A rizskultúrát és az állattenyésztést helyezik előtérbe, a mindennapi életükhöz szükséges dolgokat az erdőből nyerik, tökéletes összhangban élnek a természettel. Bár a vadászatot teljes mértékben tiltják, de ennek ellenére ők a napi megélhetés miatt mégis vadásznak. Öt éve még több száz egyedből álló majompopuláció élt az erdőkben, de mostanra teljesen eltűntek a régióból. Elöltöltős, saját maguk által eszkábált fegyverekkel és csapdákkal ejtik el a vadat. A fejlődés náluk is elkerülhetetlen, de igyekeznek megtartani boldog, tradicionális életstílusukat. Központi témájuk a munka, a mezőgazdasági ciklus kezdete az esős évszak, ilyenkor a földeket elárasztják vízzel és elkezdik a növénytermesztést. Rizst ültetnek, amikor aranyszínűvé válik, learatják a száraz évszakban és tartalékokat képeznek a következő évre. A karen fiúknak tradicionális viselete a nagyon színes ruha, miután megnősülnek, szintén ezt a stílust hordják, de a piros szín dominál náluk, ami az erőt jelenti. A lányok hosszú fehér ruhában járnak, miután férjhez mennek, ők is színesre váltanak. Szűzen házasodnak, a család el is adhatja a lányt, de ez a hagyomány lazul a napjainkban. Régebben sok öngyilkosság történt amiatt, hogy nem lehetett szíve választottjáé a lány, ezért mostanra a szülők is jobban befolyásolhatók a párválasztáskor. Másik faluból kereshetnek társat, a férfi a házasság után a lányhoz költözik.



Szövő karen asszony



 A túra után Chiang Maiból motorral robogtunk a Doi Inthanon Nemzeti Parkba, ahol Thaiföld legmagasabb pontja, sok látványos vízesés és karen illetve hmong falvak találhatóak. A korább találkozás után, még szerettem volna pici, turisták által hanyagolt faluban barangolni. Rá is bukkantunk egy tökéletes helyre, a térkép nem is jelölte, az emberek pedig nagyon kedvesek voltak. Találkoztunk egy nénivel, aki éppen szoknyát szőtt, büszkén mutatott nekünk két tarisznyát is, amivel nemrég készült el.

Gyerekek hancúroztak minden ház körül, csodálkozva és kíváncsiskodva figyeltek minket. Édesek voltak, hamar barátkoztak velünk. Sok asszony faágakkal tömött puttonyt cipelt hazafelé, majd otthon maguk fűrészelték össze a szerzeményt.



Karen gyerekek





Természetes, hogy a csöppségeket is
motoron utaztatják



Páfrányokkal szegélyezett út vezet fel a Siriphum vízeséshez, banánfák és csobogó patakok kísérik a látogatót. Szerteszét mészkőtömbök hevernek, néhány fa magasan nyúlik az ég felé, elhagyva az erdő lombkorona szintjét. Függőhídon sétáltunk át a sebesen száguldó patak felett, bambuszból készített pagodák alatt pihenhet meg a fáradt túrázó. Kövirózsa cserjék ciklámen színben virágoztak, a vízesés fátyolként zúdul le nagy robajjal a magasból. Ban Kun Klang faluban találtunk szállást.



A virágos fóliák fényei
bevilágítják a dombokat



A telihold sugara láthatóvá teszi a körülöttünk emelkedő hegyvonulatokat, a lankás dombokon ahol az ópiumot termesztették, most fóliákban nevelt virágok nőnek. A falu lámpásai alattunk pislákoltak, lépcsőszerűen rajzolódik ki a teraszos művelés alakja, az éjszakai fényben különösen érdekes látványt nyújtva. Az 1980-as évek elején az ópiumtermesztést a kormány egy intenzív program keretén belül megszüntette és a helyi adottságokat figyelembe véve kialakították a teraszos virágtermesztést. A többféle egzotikus gyümölcs mellett, 1995-re a fő fókusz is már erre a profilra irányult, bár elvétve a mai napig is találkozhat az ember egy-egy eldugott mák ültetvénnyel, aminek éretlen gubójából nyerik az alapanyagot a máktejhez. Az emberek száma rohamosan növekszik, ezért egyre nehezebb fenntartani az egyensúlyt a természet és az itt élők között.



Siriphum vízesés



Szabadság!



Minden nap lapáttal locsolják a
hagymát az elárasztott csatornákból



Reggel azt terveztük, hogy felmegyünk a csúcsra, de a motorunk defektet kapott. Nem kellett sokat tolni az abroncson, szerencsénkre pont egy kisváros, Mae Chaem határában adta meg magát a belső gumi. Egy férfi rögtön a segítségünkre érkezett a kertjéből, szólt a gyerekeknek, hogy vigyék el Attit a szerelőhöz, engem pedig maga mögé ültetett a motorján, hogy én se maradjak le. Attival megbeszéltük, hogy ha már így alakult, maradunk éjszakára, nagyon békésnek találtam a környezetet és mivel valamiért kifejezetten kellemesen éreztem magam, a lerobbant járgányunk ellenére, kedvem szottyant kicsit elidőzni itt. Könnyen jutottunk szálláshoz, ami azt jelzi, hogy fel vannak készülve a látogatókra, mégsem találkoztunk eggyel sem rajtunk kívül, ráadásul, mintha eseményszámba mentünk volna, mert mindenki leszólított, barátkozott velünk. Belecsöppentünk a telihold ünnepbe, amire a helyiek kedvesen invitáltak minket.



Miközben Andi fotózott, én elszundítottam az út szélén



Felkészítenek a feladatra



A buddhista templom udvarában tartott körmeneten Attit megtisztelték azzal, hogy ő üthette az ágyú formájú kerekeken guruló dobot. Kezére csavarták a szerzetesek ruhaanyagából tépett rongyot, így nem érezte a dob erős visszaütését, amin adta a ritmust. Mindenki vidám volt, táncolva kerültük meg a templomot és együtt örültünk a boldog, felszabadult emberekkel. A végén tartott rövid közös imádságból sem hagytak ki, utána pedig egyenként odajöttek hozzánk beszélgetni. Nagyon feltöltött természetességük, egyszerűségük, de legfőképp a barátságosság, amivel fogadtak.



Telihold ünnep utáni ima



Lampionok a tempom körül

Másnap a csúcson tucatnyi madárfajt figyelhettünk meg, ez emlősök száma egyre inkább csökken, amit évtizedekre visszamenőleg kitűnően szemléltet egy ábra a turista központban. Fotóztunk légykapó madarat, ami Thaiföldön csak ezen a részen és ebben az időszakban figyelhető meg. Rhododendronok illatát hozta felénk a szellő, amik inkább a himalájai országokban találhatóak meg, mint Nepál, Bután és Tibet, de itt dél-kelet Ázsiában, a Doi Inthanon éghajlata lehetővé teszi, hogy ez a virág elvétve természetes úton növekedhessen. Három különböző féle látható a nemzeti parkban.



Doi Inthanon NP



Templom a Doi Inthanon csúcs alatt



400 km-t motoroztunk





A híd a Kwai folyón



 Az utolsó néhány napunkat Thaiföldön, Kanchanaburiban töltöttük a Kwai folyó partja mellett, vonattal és gyalog keltünk át a második világháborúban a japánok által megépíttetett hídon. Nyomasztott a tudat, hogy százezrek vesztették életüket a kíméletlen vasúti munkákban, a robbantott és kézi eszközökkel kivésett sziklafalak között gördültünk be a Tham Krasae állomásra. A világháború egyik mérnöki csodáján, a fából ácsolt hosszú viadukton sétáltunk a Kra Sae barlanghoz, ahonnan a turistaáradat ellenére remek látvány nyílik a Kwai folyó kanyargó víztükrére.



A Krasae barlang mellett a fa viaduktnál



Kanchanaburi mellett, a Szafari Parkba tett kitérőnk alatt
leopárd kölyköt etettem



Útunkat Nepálban és Indiában folytatjuk, itt két hétre külön válunk. Atti a Himalája végtelen hegyei között keresi majd a kék kost, én pedig Vica barátnőmmel járom India és Nepál energiával teli helyeit.

Andi, Atti J

Ayutthaya és újra Bangkok (Chao Phraya)



Wat Chaiwatthanaram naplemente után

Ayutthayában szálláskereséssel kezdtünk, mert utánanéztünk, hogy a vendégházak ellátnak térképpel és bringát is lehet bérelni (el se hittem, kb. 150 Ft/nap). A város nem túl nagy, így a legjobb bejárni, első nap nagyjából 20 km-t tehettünk meg, sokat csalinkáztunk mellékutcákban is. Ayutthaya 1350-es alapításától 1767-ig Thaiföld fővárosa volt, virágzott a kultúra és a művészet. Gyönyörű és gazdag település lehetett, hiszen lépten-nyomon paloták és templomok maradványai őrzik a múltat. Az elég jó állapotban megmaradt romok, szétszórva helyezkednek el a városban, így a sok ide látogató eloszlik, nincs tömeg, és a helyiek is élhetik hétköznapi életüket.



A kislányt egy vödör vízbe ültették a piacon, hadd hűsöljön...



Naplemente előtt

Estére jól elfáradtunk, mivel a rekkenő hőségben sokat sétáltunk is, meg a járműveink sem voltak túl remek állapotban. Az enyém folyton szalajtott, sokszor le is pördült a lában a pedálról, a kosárkája elöl viszont nagyon praktikusnak bizonyult. Többször azon mosolyogtam, hogy úgy ültünk rajtuk, mint a majom a köszörűkövön. A kormány jó magasra, az ülés alacsonyra volt állítva, ezen változtatni se lehetett, így egyenes felsőtesttel és állandóan behajlított lábbal tekertünk. A letűnt korok emlékei mély benyomást tettek rám testközelből. Nagyon kellemes hangulatom volt egész ittlétünk alatt, örültem, hogy nem szervezett egynapos program keretében jöttünk.



WatPhra Si Sampet-nél a gyökerek
körbeölelik a buddha szobrot



A kis utcácskákba betévedve gyerekek kergetőztek, amint észrevettek, mindjárt integettek nekünk. Késő délutánra hagytuk a Wat Chaiwatthanaram templomot naplemente után jöttünk csak el, ránk is sötétedett, de olyan szép, hogy nem volt kedvünk ott hagyni, sokáig pihentünk a kertjében és gyönyörködtünk benne, ahogy a fények megvilágították a sztúpákat. Ez tetszett a legjobban, utána jó muri volt sötétben lámpa nélkül átszelni a várost. Másnap reggel robogóra váltottunk, mert gyorsabban akartunk haladni, hogy még estére vissza tudjunk menni Bangkokba, ahol már lefoglaltuk a buszt Chiang Maiba. Így utólag már nem így szervezném, sokkal jobb lett volna még egy éjszakát Ayutthayában aludni és onnan tovább buszozni. A foglalást még lehet, hogy el is tudtuk volna intézni, de sajnos minden holminkat Bangkokban hagytuk, amire szükségünk lett volna északon.  Megnéztük a Chao Sam Phraya Nemzeti Múzeumot, egy elefánt rezervátumot és bekeveredtünk egy hajómúzeumba is, egy család tartja fenn az egészet a saját házában és kertjében. Lenyűgöző aprólékossággal készítették a modelleket, de számtalan igazi régi csónakot és kishajót is találtunk az udvarban. Nagyon kedvesek voltak, sok fotót mutattak, szép dolog, ahogy a fiú büszkeséggel és nagy tisztelettel igyekszik megosztani másokkal édesapja munkáit, a sajátjain keresztül pedig tovább vinni a családi hagyományt.



Sokan élnek a folyóra építkezve



Visszaérve Bangkokba a szálláson hatan összeverődtünk és elmentünk egy csónakázásra a Chao Phraya folyón. Nagyon érdekes volt, most jöttem rá, miért hívták régen Ázsia Velencéjének. A kiterjedt csatornarendszert be lehet járni, és a vízre építkezve még máig is rengetegen élnek. Megálltunk egy úszó piacnál, meglepődtem, hogy nem volt külföldi rajtunk kívül. Friss zöldségeket, gyümölcsöket és mindenféle helyben elkészített meleg ételt lehet kapni. Délután még kószáltunk kicsit a városban mielőtt a buszpályaudvar felé vettük volna az irányt.



Úszó piac



 

Ezt a képet a postásoknak küldöm :-) Kézbesíteni itt is kell...



Khao Sok dzsungel és Suan Mokkh kolostor

Khao Lakból helyközi busszal akartunk a Khao Sok Nemzeti Parkba eljutni, ami úgy működött volna, hogy mi kiállunk az út szélére, ez meg is történt, majd ha meglátjuk a buszt integetünk neki, hogy álljon meg. Elvileg egy-másfél óránként lett volna járat, de pont elkezdtünk már nagyon küzdeni a déli napsütésében, amikor megállt egy autós, hogy elvisz minket Takua Pa városig, épp oda megy, onnan meg találunk buszt. Persze egy kis apanázsért, de így is megérte. Nem kellett kétszer mondania J



Nung house



Amikor beértünk a városba, volt két óránk a busz indulásáig, amit kihasználtunk arra, hogy a helyi piacot bejártuk és vettünk Attinak egy cipőt, mert csak egy papucsa volt eddig, abba meg nem lett volna valami vicces a dzsungelben flangálnia. Ahogy leszálltunk, a Nung House-t kerestük, amit Tas ajánlott nekünk. Vele és az egyik barátjával valamint egy kis csapattal fogunk Vica barátnőmmel Indiában és Nepálban barangolni, amíg Atti a Himalájába megy vadászni Paller Attilával. Nagyon könnyű volt megtalálni, örültek, amikor említettem Tast, Pi Hid rögtön kérdezte is, hogy nagyot nőtt-e már a gyerek J Nagyon kedvesek, segítőkészek és szeretnek beszélgetni mindenféléről, igazán családias a hangulat.



A Khao Sok folyó átszeli a dzsungelt



Bungalóban laktunk most is, gyönyörű környezetben az dzsungel szélén és óriási meglepetés, hogy Bangkok óta itt találkoztunk először meleg vízzel a fürdőben. Nem is tudom, mikor örültem így neki utoljára J Egyébként nem volt rossz különösebben a hideg sem, mivel hőség van éjjel-nappal, de azért mégis jólesett. Este kiokosítottak bennünket, hogy másnap merre érdemes menni és mire figyeljünk. Két túraútvonal van a közelünkben, a rövidebb, de nehezebb utat javasolták, szerintük az sokkal szebb, mint a másik és nincs is sok ember.



Függőhíd



Figyelmeztettek, hogy a piócákra vigyázzunk az úton, mert sok van belőlük, menjünk zárt cipőben, de rövid nadrágban, akkor könnyebben észrevesszük őket. Nagyon vígan indultunk, mert tényleg igazi dzsungelben túráztunk, dombokon föl-le, gyökereken, bambuszerdőkön, pálmákon, és mindenféle trópusi növényen keresztül. Láttunk egy egérszarvast, vagy más néven kancsilt, amit Atti vett észre, ahogy kiugrott az erdőből, onnan bele a folyóba, úszott, de útját állták a kövek, így visszafutott az erdőbe. Annyira néztük tátott szájjal, hogy későn eszméltünk, csak egy távoli képet tudtunk készíteni róla, ahogy úszik a vízben. Később utánajártunk, és állítólag egy rendkívül ritka pillanatnak lehettünk tanúi. Találtunk egy fából készített, imbolygó függőhidat is, a fája már elég korhadt volt, néhány helyen be is volt szakadva. Bátortalanul ugyan, de átmentünk rajta. Kibírt. J Utána számtalanszor át kellett egyensúlyozni a folyón, a csúszós köveken.



Egyi kőről a másikra ugráltunk



Majdnem minden alkalommal sikerült valami mutatványt előadnom, Atti nagy szórakoztatására. Legalább tízszer beleléptem a vízbe és megmerítettem a cipőmet, egyszer már úgy megsajnált, hogy átjárót akart nekem építeni nagy kövekből, de amikor beledobta a folyóba, akkorát placcsant, hogy beterített a víz. Álltam ott a kövön és csurgott még a fejem tetejéről is a különböző hordalékokkal dúsított langyos frissítő. Jót nevettünk rajta. Pióca tényleg nem volt kevés, egyszer már be is sokalltam tőlük és sírva fakadtam.



Nagyon sűrű az erdő



Futólépésben kellett közlekedni, amint öt másodpercre megálltunk, és nem túlzok, tényleg elég volt ennyi, azonnal hármasával araszoltak fel a cipőnkön. Fürgén és ügyesen belefúrták magukat azonnal a cipőfűző luknál meg a bokánknál és mire levettük a lábbelit, már a zoknin is átjutottak, hogy szívják a vérünket. Ritka undorító jószágok. Bár biztos ők is kellenek valamire… Egész úton összesen öt emberrel találkoztunk, akikből kettő visszafordult az említett élősködők miatt, ők szandálban próbálkoztak… A másik három kitartó volt és végigmentek hozzánk hasonlóan az ösvényen, egészen a Sip-et Chan vízesésig. Az egyik srác úgy döntött, hogy már nem foglalkozik a vérszívókkal, de amikor a fürdéshez levetkőzött, még az alsógatyája is tele volt velük, a lábáról nem is beszélve. Így utólag azt mondom, megérte, mert csodaszép hely, a vízesés alatt lehet is fürdeni, de biztos, ami biztos, mi magában a vízesésben hűtöttük le magunkat inkább.



A Sip-et Chan vízesés



Odafelé sokat fotóztunk, tettünk néhány kitérőt leágazó járatokra, így négy óra alatt értünk a kiszemelt célhoz, visszafelé viszont rutinosabbak voltunk, és már kedvünk se volt a piócákat pöckölni két percenként, így egy óra alatt visszafutottunk. Addigra már a cipőm is úgy át volt ázva, hogy nem is kínlódtam a köveken való billegéssel, átgázoltam inkább mindenen. Atti kifejezetten élvezte az egész túrát, mert nem az a tipikus, kiépített út volt, valószínű, ezért nem találkoztunk több emberrel. Én menet közben azért szitkozódtam párszor, de alapjában véve nagyon tetszett a hely, csak ne lennék ilyen félős. J






Másnap a könnyebb, de hosszabb utat választottuk, ahol nem kellett menekülni a piócák elöl, így sokszor meg tudtunk állni, figyelni a hangokat és nézelődni. Reggel viszonylag időben elindultunk, még javában zajlott az élet az erdőben. Rendkívül sok madarat láttunk és hallottunk, gyíkokat, bogarakat, pillangókat, szitakötőket és majmokat, akik őrült hancúrozással ugráltak egyik fáról a másikra, közben játszottak és óriási lármát keltettek. Persze sok olyan lénnyel is találkoztunk, akiket sajnos nem tudtunk beazonosítni, vaddisznónyom és túrás is akadt bőven. A növények hatalmasra nőnek és nagyon változatosak, sokat gondoltam anyura, mit szólna, ha látná mekkorák itt, amiket otthon, ehhez képest miniben ápolgat a szobában. Vízesések mellett haladtunk el, amik alatt kristály tiszta „uszodák” alakultak ki. Mire odaértünk, szakadt a víz mindkettőnkről, a ruháink és hajunk teljesen átáztak, mintha tusoltunk volna és a párától úgy éreztem kevés a levegőm is.

Felfrissülés a hőségben



Ezen a ponton már nem volt annyira fontos, hogy mit találunk a trópusi vízben, a dzsungel közepén, azonnal belecsobbantunk. Egyébként az aljáig le lehetett látni. Sötétedéskor fejeztük be a túrát, nem kellett altatni este.





Hazafelé már vidámabban mentem



Az esti vacsoránál az asztalszomszédokkal versenyeztünk, ki talál több állatkát az étteremben. Denevér lógott a plafonról, egy dagadt béka cammogott a székem alatt és fölkajálta a hangyákat, a gyíkokat már nem is számoltuk, a házi macska föl-alá vonult egy egérrel a szájában, a kutyák állandóan összevesztek a vendégek lábánál az asztal alatt, Pi Hid egy hosszú virággal akarta kikergetni őket, de végül csúzlival sikerült. Szép kis idill volt :-)



Nagy lármával közlekedtek a majmok a fák lombjain



A vízparton szállt le



Ebből a fajtából létezik fél méteres példány is





Nagyon sokféle pillangóbal találkoztunk



Kabóca ( Pyrops candelaria)



Egész éjjel élénk volt a mozgás az erdőben, olyan zsivajt csaptak a bentlakók, hogy képtelenség volt aludni tőlük és ömlött az eső is. Hajnalra elállt, de a hangok megmaradtak, úgyhogy még fel sem kelt a nap, mi már ott pislogtunk a szúnyogháló alatt. Tettünk néha egy-egy próbálkozást szunyókálni még egy kicsit, majd összepakoltunk indulásra. Minibusszal jutottunk el Suratthani-ba, ahol egy kis utcában kirakott minket a sofőr, hogy megjöttünk. Hamar rájöttem, hogy ez nem a buszpályaudvar. Ettünk valamit egy utcai árusnál és szereztünk egy másik buszjegyet Suan Mokkh felé. Most, hogy már itt vagyunk lassan három hete, nyugodtan belekóstolunk bármelyik ételbe, kutya bajunk. Suan Mokkhban egy buddhista kolostorba igyekeztünk, mivel csak egy-két napot terveztünk, reméltem, hogy lesz valamilyen csoportos program vagy meditáció. Mellettünk egy francia lány ült, ő is ugyanoda sietett. Sokat beszélgettünk az úton, Chiang Mai-ban végzett el egy thai masszázs tanfolyamot, majd úgy volt, hogy a barátjával találkozik Phuket-en. Csakhogy közbejött egy apróság, szerelmes lett egy kanadai fiúba, aki miatt most felforgatta fél Thaiföldet. Őt kereste, remélte itt lesz. Amikor odaértünk, nem találták beiratkozva a könyve, szegény úgy kétségbe volt esve, könnybe lábadt szemekkel kérte a szerzetes segítségét, aki fogadott bennünket. Mondta, hogy még egy ötlete van, de először mindhármunknak adott egy kulcsot, hogy aludjunk ott aznap, pakoljuk le a holmikat, aztán körülnézünk. Az alvóhely rettenetes volt, de ez mellékes azoknak, akik nagy elhivatottsággal és tanulási vágyással jönnek ide. Igazából a női rész konkrétan cellákból állt, mint a börtön, ahol egy fapriccsen hajthatja le a fejét az ember. Se lepedő, se takaró, se szúnyogháló. Félig nyitott, kétszer két méter, egy deszka és kész. A férfirészleg hasonló, de ott csak a padló van egy nagy közös padláson. Víz, WC nuku. Minden tiszteletem azoké, akik heteket, hónapokat töltenek itt lelki fejlődésük érdekében. Körbesétáltunk az dús erdőben, számos helyen nagyobb kövek pihennek a fák alatt. Nem kellett sokat menni, szinte azonnal éreztük az energiát és békét, amit ez a hely áraszt magából. Ennek ellenére valahogy úgy találtam, kívülálló vagyok, és nem tudom miért kell itt lennem. Nem akartam ott aludni, bár elsődlegesen nem a cella miatt, aludtam már csak úgy a földön is, hidegben, melegben, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan érzés lett rajtam úrrá. Feszengtem és azon kaptam magam, hogy mehetnékem van. Elhatároztam, hogy még éjjel továbbállunk. Közben találkoztunk a francia lánnyal, aki a levegőben járva mesélte, hogy megvan a fiú, csak egy másik részen és ott van bejegyezve egy meditációs kurzusra, így estefelé találkozhatnak. A szerzetes közben szerzett nekünk két buszjegyet az éjszakai Bangkoki járatra, ami a kolostor előtt felvesz minket. Annyira közvetlen és kedves volt, beszélgettünk vele, adott nekünk egy könyvet is ajándékba a légzés meditációról angolul. Ahogy együtt sétálgattunk mondta, hogy nyissuk ki a fülünk, figyeljük a fák, a madarak hangját, szippantsunk mélyet a levegőből, érezzük a virágok illatát és hogy szétárad az energia bennünk. Addigra már valóban észrevettem magamon, hogy minden furcsa érzésem elmúlt, teljesen nyugodt vagyok, a gondolataim tiszták. Eszembe jutott, hogy otthon, a telkünkön is hasonlóan fel lehet töltekezni. Végigsétálva az erdőn láttuk, hogy elrejtve kis különálló kunyhók állnak, egy-egy keskeny odavezető ösvénnyel. Itt laknak a szerzetesek. Némelyik a teraszon ücsörgött és olvasott, volt aki meditált, vagy a természetben ballagott. Megszólított minket az egyikük, csak azért hogy beszélgessünk. Ő is annyira szimpatikus és nyitott volt, kezdtük sajnálni hogy elmegyünk.



Szertartás a fák alatt



Még jó néhány óra volt az indulásig, így elhívtak egy közös imára. Az erdőben tartották a fák alatt egy szál gyertyánál. Energiával megtelve értünk a végére, amikor hirtelen felbukkant a francia lány és lámpát keresett, mert nem talált vissza a szállásra. Húsz percünk volt indulásig, de valahogy azonnal tudtam, hogy nem csak világítás kell neki, így elmentem vele. Dőlt belőle a szó, megvolt a nagy találkozás, öröm, boldogság. Kiderült, hogy éppen itt találta a srácot, mert ő is menni készült. A fiú azt mondta neki, hogy ne menjen haza, tartson vele Ausztráliába, Új-Zélandra meg Fidzsire. Teljesen el volt bizonytalanodva, tőlem várta a választ, hogy mit tegyen. Elmeséltem neki, hogy mi is pont tervezünk ezekre a helyekre utazni, és hogy én mindig vágytam rá, hogy útra keljek, csak korábban nem volt kivel. Mi is külföldön ismerkedtünk meg Attilával. Én a helyében biztos, hogy belevágnék. Érdekes érzés volt rájönni, hogy ez volt az egyik oka, hogy idejöjjek, hogy átadjam ezt az üzenetet… A szerzetes nagyon szívén viselte mindegyikünk sorsát, nem csak megszerezte a buszra a jegyet, de el is kísért, búcsúztatott bennünket. A kapuban találkoztunk a párral, elköszöntünk, aztán ők is elmentek együtt. Végül nagyon jó érzésekkel jöttünk el, megható volt a gondoskodás, figyelmesség, az őszinteség, a szertartás, az egész környezet és ahogy ők ketten egymásra találtak. Megérintett Suan Mokkh hangulata…