Újra Semnan környékén az uriálok nyomában

Újra Semnan mellett túrázunk

A változatosság kedvéért megint éjjel utaztunk Teheránból vissza Semnan mellé egy táborba, hogy ne veszítsünk időt. Itt már elég nyűgösnek éreztük magunkat, mert mióta elindultunk otthonról, nem aludtunk egy jót. Azért a kocsiban alvás több részletben nem ugyanaz, mintha ágyban aludna az ember. Ráadásul, amikor kényelmes helyünk volt, akkor is csak szunyókáltunk inkább, mert későn feküdtünk és korán keltünk minden nap. Éreztem, hogy a fáradtság hatására egyre több dolog idegesít. Leginkább az a nyavalyás kendő, amit egy nap legalább százötvenszer kellett megigazítanom, hogy ne csússzon le, másrészt kezdett felerősödni bennem az állandó feszengés, ami tulajdonképpen az egész országban elkísért. Mindig figyelni kellett, hogy mit csinálunk, mit mondunk, hogy viselkedünk, mit viselünk, mert van egy csomó szabály, ami tőlünk idegen, de be kell tartani. Igyekeztem figyelembe venni és tiszteletben tartani a helyi szokásokat, de ami a legjobban nehezemre esett, hogy akkor is pulóverben legyek és kössek egyet a derekamra is, meg még a kendőt is vegyem fel körbetekerve a fejemen és nyakamon, amikor 30 fokra fűtik az autót, az éttermeket, a teázókat, szállásokat, boltokat, csak hogy takargassam magam. Legtöbbször patakokban folyt rólam a víz. Az irániak nagyon szeretik a meleget, meg kellett állapítsam. A hegyekben ez nem tűnt fel, mert amúgy is kellett a meleg ruha, kendő helyett pedig sapka volt rajtam. Így már alig vártam, hogy elhagyjuk Teheránt.



Hushmed, a kísérőnk kezdi feladni a harcot



Ebben a táborban végre nem kellett megfulladni a hőségtől, 13 fok volt a szobában. Kifejezetten örültem neki, az első reggel volt, hogy nem száradt ki a torkom a levegőtől. Egyetlen hátránya csak az volt, hogy elfagyott a víz, így nem jött se hideg, se meleg, se semmilyen. Itt két éjszakát töltöttünk, amiatt jöttünk vissza, hogy Atti újra megpróbálhassa az transz-kaszpi uriál elejtését, ami nem sikerült az elején. Nagyon bizakodó volt, mondta előre, hogy figyeljem csak meg, most lesz lehetőség és szerinte pont ott, amelyik helyről szinte csak rosszakat mondott korábban. Érezte, hogy ez az élmény számára meg fogja szépíteni a területet és ez be is igazolódott.



Újra tűzrakás, tea, pihengetés



Már két napja gyalogoltunk a hegyekben, keresve a vadat, de mindig túljártak az eszünkön. A két hét alatt kialakultak kulcsmondatok és szavak, amikből szállóigét csináltunk, mert újra és újra ugyanúgy hangzottak el a kísérők szájából. Az utolsó napon már eljutottunk odáig, hogy mindenen csak nevettünk. Sokszor tulajdonképpen a semmin. Azt hiszem ez már a végső stádium, amikor az ember fáradt. Na, hát ebben az állapotban ért minket a lehetőség, hogy egy utolsót nekifussunk a hegynek, mert megláttunk egy csapat uriált, amiben volt egy öreg, szép, nagyszakállú kos. Megmenekültek, mert átbuktak a gerincen, mire odaértünk, addigra nyomuk sem maradt. Atti csalódott volt, nem akarta elhinni, hogy nem jött be a megérzése. Már mindenről lemondva kullogtunk lefelé a hegyről, amikor észrevettünk négy újabb csoportot.



Atti az uriál nyomában



Atti rögtön izgatott lett és futásnak eredt a kísérővel, mi Paller Attilával nem mehettünk utánuk, mert rontottuk volna az esélyeket. Mondjuk most az egyszer nem bántam. Lefeküdtem a földön a kavicsra, és hagytam, hogy a késő délutáni Nap sugara melegítse az arcomat. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ennél kellemesebb dolog nincs is a világon. Nem sokkal ezután eldördült a lövés, és tudtuk, hogy Attinak valóra vált az álma. Kizökkentem a melankolikus hangulatból, amikor lebukott a Nap, és elkezdtem fázni. Sötétben, késő estére értünk vissza a táborba, ahonnan villámgyorsan kellett rajtoljunk, hogy elérjük a repülőgépet Bangkok felé.

Iszfahán városnézés és a vörös juh vadászat



Erikával a teázóban



Iszfahán egy perzsa mondás szerint a fél világ.  Amint odaértünk, beültünk teázni egyet, és lám kivel hoz össze a sors minket, egy magyar lánnyal, Erikával találkoztunk. Iránba jött férjhez és nagyon jól érzi magát itt. Ő is megörült, hogy magyar szót hall. A szépségiparban dolgozik, ami Iránban is népszerű, hiszen a nőknek az egyik legfontosabb, hogy milyen az arcuk, a smink, hiszen csak az látszik belőlük.

Naghsh-e Jahan tér

Hashem elvitt minket a Naghsh-e Jahan térre, ami a világ egyik legnagyobb tere, 400 éve épült. Itt van a bazár is, amin végigballagtunk és különleges templomok. Az akusztika páratlan, ki is próbáltuk. Van egy kijelölt pont az egyik kupola alatt, oda kell állni, onnan úgy hallani a hangot, mintha visszhangzana, vagy mikrofonba beszélne az ember. Ennél már csak az volt érdekesebb, amikor két szemközti sarokba beálltunk arccal a falnak, és súgtunk egymásnak valamit. Egymástól távol álltunk, senki más nem hallotta, amit mondtunk, de a másik sarokban úgy hangzott, mintha közvetlenül a fülemben szólna az üzenet.



Gyönyörű díszítések a kapuban



Ez az épületegyüttes tényleg az építészet csodája, mindemellett gyönyörű. Mentünk egy kört szekérrel is, a 18-19. században a téren lovaspólókat rendeztek itt. Összebarátkoztam három iráni lánnyal, akikkel e-mail címet is cseréltünk. Iszfahánban tanulnak informatikát és nagyon kíváncsiak voltak, hogy nálunk milyen az élet. Hihetetlen volt.

Chehel Sotun

Ezután megnéztük a Chehel Sotoun („negyven oszlop”) kertet, aminek a közepén egy palota áll. Hangulatos hely, ahol nagyon sok fiatal sétálgat. Iszfahán Irán kulturális központja, így sok a régi épület, a városban kószálva sok érdekességet találtunk. Éjjel utaztunk vissza Teheránba, hogy az eredeti célnak megfelelően vörös juh vadászatra menjünk. Teherán szélén temérdek él belőlük, 30 méterre odaengednek magukhoz, mivel télen etetik őket. A vadászat innen nem messze zajlott a hegyen, itt már figyelni kellett, hogy ne vegyenek észre bennünket, de óriási csapatban közeledtek. Az egész inkább céllövöldére emlékeztetett, nehezen tudtam megbeszélni magammal a történteket. Attila is csalódott volt egy picit, mert nem erre számított, de azt mondta, hogy ez a terület 25 ezer hektár és Magyarországon 3000 hektáron már létesíthető vadásztársaság. Így ez az elejtés az elmúlt hét tükrében szintén egyedülállónak mondható. A vadászok nagy része ebben a régióban hozza terítékre a vörös juhot.

Séta Iszfahánban

Vörös juhok

Vadászat Muteh területen



Kopár táj a tábor mellett



Éjszaka érkeztünk Muteh térségébe, ez Iszfahántól van nagyjából 80 kilométerre. A szállásunk egy fennsíkon volt, 1900 méter magasan, innen mentünk a hegyekbe túrázni és vadászni. Atti már nagyon várta, hiszen az előző területen nem járt sikerrel. Ez a szállás már lényegesen szerényebb volt, alvási lehetőségről lehetett szó leginkább. Bár volt tusoló fülke, mégsem használta egyikünk se. Jobbnak láttuk így… J



Perzsa golyvás gazella



Reggel, amikor felébredtünk, a ház teraszáról egy nagy csapat perzsa golyvás gazellát pillantottunk meg. Gyorsan el is indultunk, hogy közelebbről megnézzük őket, éppen legelésztek. Ez a lapos, szavannaszerű táj nem sok élelemmel szolgál nekik, de mégis megtalálják, amire szükségük van. Igazán aranyos és szép állatok. Ezen a reggelen Atti megszerezte iráni első trófeáját. Ahogy mentünk befelé a hegyekbe, nagyon sok gazellával találkoztunk még, úgy 4000 példány él itt, gyönyörűek.



Iszfahán muflonok, a legfelső került terítékre



Nem sokkal később az egyik völgyből iszfahán muflonokat láttunk. Sokáig nézegettük őket, amint haladtak a hegy oldalában, végül elindultunk utánuk. Felkaptattunk egy kisebb hegy tetejére és onnan figyeltük őket. A fiúk nagy izgalommal bírálgatták őket, végül döntöttek. Atti, szokásához híven, egy tökéletes célzással terelte őt az örök vadászmezőkre. Mindenki ujjongott, ölelgették egymást, csak nekem szorult össze a szívem rettenetesen. Igyekeztem abból a szemszögből nézni a dolgot, hogy lehetőségem adódott közelről találkozni ezekkel a csodálatos állatokkal, lefotózhattam és felvételt készíthettem róluk, gyönyörű tájakon túráztunk és hát Attit is boldognak látom. Már nem sok időnk volt sötétedésig, amikor hazafelé menet az egyik hegy gerincén észrevettünk egy nagy csapat perzsa bezoár kőszáli kecskét. A kísérők mondták, hogy már túl késő van, menjünk inkább holnap a keresésükre, de Atti nem hagyta magát lebeszélni. Így a helyi vezetővel elindultak futva a hegy tetejére, mi meg Paller Attilával utánuk, hogy lencsevégre kaphassuk őket. Nem volt egyszerű állvánnyal, kamerával a kezünkben versenyt futni az idővel, pláne úgy, hogy néhány helyen még mászni is kellett a sziklán.



Perzsa bezoár kőszáli kecskék (Atti az ezüst hátút ejtette el)



Megtaláltunk egy olyan helyet, ahonnan nagyon jól látszódtak, a felvétel sikerült is, de Atti nem tudott lőni, mert a kísérő olyan türelmetlen és izgatott volt, hogy állandóan kopogtatott a hátán, meg piszkálta, és folyamatosan sutyorgott hozzá, így pedig nem tudott célozni. Pár másodperc elteltével átbuktak a gerincen és szem elől tévesztettük őket, de Attiék úgy döntöttek, hogy utánuk rohannak. Na ezt már nem bírtuk követni, olyan gyorsan haladtak, mintha őket kergetnék… J Végül sikerült utolérniük őket, de ha 10 másodperccel később érnek oda, késő lett volna. Így aztán Attinak sikerült megszereznie a harmadik vadat is, amire vágyott.



Itt kerestük a bezoár kecskéket



Este, perzsa szokásokhoz híven, a szőnyegre fektetett terítőt ültük körbe és így vacsoráztunk. Később belopóztak a helyi tábor vezetőjének szobájába és kilesték, hogy alszik-e már. Ez amiatt volt fontos, mert Iránban nem lehet alkoholt inni, de ők hoztak, hogy koccintsunk, viszont ha észreveszik büntetés jár érte. Furcsa volt látni, hogy a 40-50 éves emberek úgy sunnyognak, mint a gyerekek, amikor valami csínytevésre készülnek. Kitöltöttük a felest mindenkinek, de ők kapásból két decit ittak meg egy kortyra, aztán meg is magyarázták, hogy nekik erre ritkán van alkalom, úgyhogy most kihasználják. Alkoholt szerezni itt olyan, mintha valami kemény drogról lenne szó. Ami nagyon meglepett, hogy nekik nem szabad bulizni meg táncolni se. Így szórakozó helyek sincsenek, csak házibulik, de ezek általában családi körben, barátokkal zajlanak. Reggel megint jó korán keltünk, hogy elmenjünk Iszfahánba városnézésre.



A szokásos ebéd, teázás és tűzgyújtás



Mahdi Shahr környékén a hegyekben

A hegyekben töltött első napon azzal indítottunk, hogy a semmi közepén lerobbantunk a kocsival, felforrt a víz és elszakadt az ékszíj. Senki nem lepődött meg, a társaság egyik fele azonnal kórókat és gyökereket gyűjtött, majd tüzet raktak, hogy meg ne fagyjunk és főzzünk teát, a többiek meg nekiálltak szerelni az autót. Később ez mindennapossá vált, megspékelve az elakadásokkal.  Közben hívtak segítséget, hogy mi tovább mehessünk, mert ez volt az első vadásznap. Három órás berhelés után elindultunk, de nem jutottunk messze.

Úgy döntöttünk itt maradunk, és végigpásztázzuk a környéket távcsővel, látunk-e transz-kaszpi uriálokat. Atti ebből a juhfajtából szeretne elejteni egy kost. Közben megérkezett a felmentő brigád, öten velük folytattuk az utat. Itt minden autóba annyian szállnak be, ahányan csak be tudnak préselődni. Csomagtartóban ülni teljesen természetes. Iránban ez egy teljesen biztonságos terület állítólag, bár azért kalasnyikov mindig van kéznél a természetvédelmi őröknél.  Egy a lábam alatt is hentergett a terepjáróban. 

Amikor végre gyaloglásra váltottunk, az már sokkal jobban tetszett. A délutánt a hegyekben túrázva töltöttük, találkoztunk egy 50-60 egyedből álló csapattal, de többségük nőstény volt, akiknek kifejezetten büntetik az elejtését és néhány fiatalabb kos tartozott hozzájuk. A nap végén, kissé átfagyva a mínusz 10-12 foktól, már alig vártam, hogy beszálljunk az autóba. Végül a másfél órás utat a városig, lehúzott ablakokkal tettük meg, hogy ki lehessen látni a párától, ami belülről ráfagyott az üvegre. Az ajtót rendszeresen ellenőriznem kellett, mert állandóan kinyílt magától menet közben, de a legviccesebb a csomagtér volt, mindig ki kellett szállni, nem hagytunk-e el valamit, amikor annak az ajtaja is rendszeresen kivágódott. 

A másik két nap is túrázással telt, gyönyörű területeket jártunk be a szikrázó napsütésben, a havas és kopár hegyek között. Hajnalban, amikor indultunk, mindig nagyon hideg volt, ilyet még nem éreztem, orrfújás után szó szerint befagyott az orrom, de amint előbújt a nap azonnal kellemesebben éreztük magunkat. Láttunk uriálokat is, de nagyon messze voltak tőlünk, így Atti nem jutott lövéshez. Az itt töltött három nap alatt legalább 60 km-t gyalogoltunk, 2000 m szint leküzdésével. 

lábnyomaink a hóban

Az egész terület hihetetlenül érintetlen, egy-két nomád tanyát láttunk csak. 2700 méter volt a legmagasabb pont, ahol jártunk. Különleges érzés volt visszanézni, és látni egy hegy tetejéről a kilométereken kanyargó lábnyomainkat. Ez volt minden, amit magunk után hagytunk.  A harmadik napon Attinak előjött a térdfájása, amit már évekkel ezelőtt érzett utoljára ennyire vészesnek, így a lefelé menet eléggé megkeserítette a gyaloglást számára. Éjjel még Teheránba utaztunk, hogy a környéken vörös juhokat keressünk, de annyira erősen havazott még mindig, hogy nem tudtunk kijutni a területre, így másnap tovább kellett utaznunk Iszfahánba.

tanya

 

Teheránban elmentünk a bazárba taxival, felejthetetlen élmény volt. Mármint a taxizás. Olyan, mint a vidámpark, állandó sikkontgatás, hangos nevetés kíséri, és az ember félpercenként megugrik a helyzettől, amibe kerül. Tényleg semmi szabály, a két sávból csinálnak hármat, ahányan elférnek, annyian nyomulnak, de a szembejövőt sem vetik meg. Elsőbbségadás, stop tábla, piros lámpa nem érvényes, senki sem törődik vele. A motorosok jönnek szembe jobbról-balról, ahol elférnek. Ami nélkül teljesen elveszettek lettünk volna, az a duda, ez a legfontosabb az itteni autózásban. Nagyjából úgy vettük észre, hogy úgy kell vezetni, mint ahogy síel az ember, aki előttem van arra figyelek, nehogy neki menjek, a többi meg figyeljen magára. Az utcakép sétálgatás közben szintén felkavaró, a józsefvárosi piachoz tudnám hasonlítani.

 

 



Érkezés Iránba, Semnan

Végre megérkeztünk Iránba, a perzsák földjére. Az út egy kicsit viszontagságos volt, de itt vagyunk. Mivel az egész túrára szóló jegyünk Londontól Londonig érvényes, így enyhén szólva kerülővel jöttünk, de mégis így volt csak megoldható és olcsóbb is. Dubai-on és Doha-n keresztül repültünk. Dohában 13 órát kellett várnunk a csatlakozásra. Nem túl nagy reptér, vízum hiányában ki se mehettünk, így majdnem megőszültünk mire eltelt. Szerintem minden széken ültünk… most éreztem át igazán a lényegét a Terminál című filmnek… J Sajnos a londoni reptéren elvesztettem a szülinapi ajándékomat, amit Vicától kaptam; pont a kendőmet, amit Iránban már a reptéren is fel kell venni. Eléggé elszontyolodtam, pláne, hogy még a reptéri búcsúzkodás hatása alatt voltam. Attila kb. 3 órán át vígasztalt, hogy ne vágjak már olyan fancsali képet. Mindenesetre leszűrtem a tanulságot, hogy jobban oda kell figyelnem az úton mindenre, ami nekem fontos, legyen az tárgy, vagy élmény, különben lehet, hogy pont azokat a dolgokat veszítem el, amik a legértékesebbek számomra. A repülőn az egyik légi utas kísérő odaadta nekem a Quatar Airways-es polár plédet, amivel takaróztam, mert azt mondták tényleg nem mehetek ki anélkül. Aranyos volt tőle. Nem kicsit szerencsétlenkedtem a csomagvizsgálatnál a pokróccal a fejemen, állandóan le akart csúszni, amikor az övtáskámat próbáltam kiszabadítani. Azért azzal a szép kendővel könnyebben boldogultam volna. Inkább át se világították a cuccomat, csak áthajtottak a kapun táskástól, annyira izgultak az irániak, hogy leesik-e vagy sem. 

Mecset Mahdi Shahr-ban

 Szakadt a hó éjjel, amikor megérkeztünk, a leszálló pálya is vastagon havas volt. Innen 4 órás autózással jutottunk el Mahdishahr-ba, Hashem és egy fiatal lány, Ellas jött értünk a reptérre, velük fogjuk tölteni az elkövetkező két hetet. Azt mondták Ellas azért tart velük, hogy érezhessem, nincs mitől félni egy lánynak sem ebben az országban. Szerencsénk van, hogy kipurcantunk az eddigi utazástól és elaludtunk a kocsiban, mert amikor felébredtünk, akkor vettük észre, hogy itt nincsenek szabályok a közlekedésben. Az útsózást is sajátosan végzik, egy platós autón állt egy emberke bőrig ázva a hótól, és onnan lapátolta szegény, néha az egyensúlyát elvesztve, kb. 50 méterenként a sót az útra, gyakrabban nem tudta, mert elég sietős volt a dolga a sofőrnek. 

Mahdi Shahr városa

 Most viszont itt vagyunk a gyönyörű hegyek között egy kisvárosban, egy igazi palotában alszunk, amit Hashem barátja vett meg és újított fel az 1979-es forradalom után, miután kikiáltották az iszlám köztársaságot. Egy felbecsülhetetlen értékű perzsa szőnyeg fekszik a szalonban, furcsa, hogy mindenki cipővel meg bakanccsal tapossa. Az itteniek úgy tartják, attól csak értékesebb, ha járnak rajta. Hát azt kell mondjam meglepően vendégszerető néppel találkoztunk itt. Pedig nőként egy ilyen országban, nem pont erre számítottam. Jól esett letusolni, bár Atti pórul járt, mert éppen csupa hab volt a tusfürdőtől, amikor elment a víz és nem jött vissza… Az utcán is kedvesen fogadnak minket, integetnek, köszönnek, megkérdik honnan jöttünk. 

Semnan városkép

Átmentünk a szomszédos városba Semnan-ba, ahol nem nagyon van idegen, így a legtöbben eléggé néztek bennünket, de barátságosak és bármelyik járókelő szívesen szóba elegyedett velünk, hogy elmondja éppen mit látunk. Megnéztük a bazárt, ami egy nagyon régi építmény, azt mondják itt zajlik minden élet. Nagyon hangulatos volt, mert végig hangosan szólt az imádkozáshoz az ének. Este megérkezett Paller Attila barátunk és a német vendég is a vadászatról, ők korábban érkeztek egy nappal. 

Bazár Semnan-ban

 Öt kísérőjük volt, nagy beszélgetésbe merültünk a csapattal. Nagyon jó humorúak voltak, rengeteget nevettünk velük a történeteken, de emellett sokat meséltek az országról és magukról is. Beszélt Hashem az 1980-88 között zajló Irak és Irán közötti háborúról, ahol egy repesz eltalálta a lábát, és sajnos azóta sem gyógyult meg teljesen. Elmondta, hogy olyan hosszú idő volt az a nyolc év, hogy már szinte közönnyel figyelték reggelente, hány bomba repül el a házuk felett, miközben az egész család szépen, nyugodtan, együtt reggelizett. Mindig csak remélték, hogy aznap sem őket találja el. A vadállomány is jócskán megfogyatkozott akkoriban, mert a nép éhes volt, mindent lőttek, amit csak találtak. Ennek ellenére az emberek csöppet sem megkeseredettek, nem panaszkodnak semmire, inkább tele vannak életkedvvel.


Bazár bejáratában Atti



Bazár Semnan-ban





Pár nappal az indulás előtt

Közeledik az indulás... Egyre jobban... J

A karácsony jól telt, sok időt töltöttünk a családdal, igyekeztünk kihasználni minden percet. Laca barátomnak köszönhetően, nyugodtan teltek az ünnepek, mert bekrepált a telefonom a karácsonyi MMS-től.  J Egyébként jobb is volt így…

Már elkezdtünk egy-két dolgot összepakolni, kimosni, úgy-ahogy összeállt mindenhová az útvonalterv, a vízumok megvannak mind, az on-line repjegy foglalással sokat küzdök. Atti tesója, Csabi ma költözik be hozzánk a házba. Hétfőtől ő a házigazda, neki fognak örülni a kutyusaink is minden nap. Szombaton lesz még egy nagy családi összejövetel, aztán vasárnap készülődés, hétfőn indulás.

Mindenki azt kérdezi, hogy mit fogunk pakolni abba az egy szem hátizsákba, amit viszünk. Hát őszintén megmondom nem sokat, de eleget. Végre nem lesz olyan gondom, hogy „ma mit vegyek fel?” Maximum annyi, hogy mi az, amit már végképp ne… J

Nem tudom eldönteni, hogy azért ver a szívem gyorsabban kb. 2 napja, mert izgulok, vagy mert idegeskedek, hogy mit felejtek el elintézni. Azt hittem sokkal nagyobb lázban leszünk így az utolsó héten, de annyira kavarognak a gondolatok a fejemben illetve a hátralévő feladatok, hogy még igazán nem is tudtam elhinni, hogy tényleg csak karácsonykor látjuk egymást újra mindenkivel. Szerintem akkor fog leesni, amikor Iránból Bangkokba repülünk és nem Pestre, és nem várnak a szülők a reptéren. Ráadásul egy csomó találkozás elmaradt, amit terveztünk és ez hiányérzetet hagy maga után. Na, de remélem majd sokat írtok nekünk és így csökken a hiányérzet! J